- Te is hallottad?
- Igen! Hihetetlen, nem?
- De. Azt mondják, késő éjszakáig ott maradt.
- Juj, tényleg? És az igaz, hogy végig az ölében ült, miközben egy durva, erotikus könyvet olvastak?
- Naná, hogy igaz! Egész este nyalták – falták egymást…
- Na, ebből elég! – ordítok rá két libára reggeli közben. – Nem zavar, hogy alig két méterre ülök tőletek, és mindent hallok?
- Jaj, Hermione, ne haragudj – mondja az egyik bűnbánó arccal, amit nem nagyon veszek be. – Mi is csak az előbb hallottuk. Nem hittük ám el, de persze ha megerősítenéd…
- Ezt nem hiszem el… - mordulok rájuk, majd felpattanok a helyemről, és kiviharzok az előcsarnokba. Idegességemben nem figyelek eléggé, és véletlenül fellökök egy páncélt, ami hatalmas zörgéssel eldől.
- Granger, már megint tombolsz? – hallok egy ismerős, és még mindig kissé gúnyos hangot.
- Ó, igen, Malfoy. Eredetileg úgy terveztem, hogy rádborítom, de sajnos elszámoltam magam.
- Ejnye, Granger, ez nem jellemző rád – vigyorodik el, aztán lustán előhúzza a pálcáját, és visszalebegteti a páncélt a helyére. – Na, ki vele, mi a gond? – vált hangnemet.
Anyám – pislogok meglepetten – Draco Malfoy lelkizni akar velem?
- Sok pletykás hülye picsa. – válaszolok végül kissé nyugodtabban.
- Ó, értem – mosolyodik el ismét. (Hah, bezzeg Ron sosem érti meg a csípős félmondataimat…) - Szerintem ne foglalkozz velük. Ha én minden rosszindulatú pletykára reagálnék, ami engem is érint, már végigátkozhattam volna a fél iskolát.
- Malfoy. Te tényleg végigátkoztad a fél iskolát.
- Az lehet. De nem ilyenek miatt. – Vigyora még jobban kiszélesedik, aztán jókedvűen elsétál a nagyterem felé.
- Bántott téged? Mit csinált? – áll meg mellettem hirtelen Harry.
- Megölöm azt a szemetet, csak kerüljön a kezeim közé! – lihegi Ron. Valószínűleg futottak idáig.
- Miből gondoljátok, hogy egyáltalán hozzám szólt?
- Hát… mert ő Malfoy – fejti ki az érveit Ron.
- És nagyon vigyorgott – fűzi hozzá Harry.
- Ráadásul volt az a nagy zörgés is…
- Oh, így már tényleg egyértelmű – mondom nekik gúnyosan. – De az az igazság, hogy nem csinált semmit. Illetve semmi rosszat. Na, mindegy, menjünk órára.

A fiúk ma a szokásosnál is idegesítőbbek. Nem elég, hogy tél közepén el kell vonszolnom magam a birtok másik felén lévő üvegházak egyikébe, de ezek a hülyék még meg is akarnak gyilkolni. Pusztán játékból átlöknek egy kisebb kerítésen, amit minden bizonnyal nem véletlenül raktak oda. Aztán amikor nagy nehezen feltápászkodok, hirtelen megtámad egy agresszív növény.
- Miss Granger, azonnal jöjjön ki onnan! Azok az Indacus Toxicusok már teljesen kifejlődtek! Ha nem siet, leharapják a fejét! – telleget felháborodva Bimba.
És tényleg, miközben a tanár felé fordulok, az egyik növény beleliheg a fülembe, és épp készülne elfogyasztani. Erre én megpördülök, és izomból fejbevágom a táskámmal. (Van a növényeknek egyáltalán feje?)
- Na de kérem! – hallom ismét Bimba hangját, aki épp a drága bántalmazott növénykéjéhez rohan.
- Barmok! – sziszegem a két halálra rémült fiú arcába miután kijöttem onnan, aztán megindulok a többiek felé.

A duplaóra után kiéhezetten rávetjük magunkat az ebédre, és élvezzük a kastély viszonylagos melegét. Miután befejeztük, elégedett arccal elvonulunk az SVK terembe. Még nincs bent a tanár, úgyhogy csak eldobjuk a cuccunkat, és lehuppanunk..
- Hermione, nincs nálad még egy penna? Asszem én elhagytam ez enyémet – motyogja Ron a könyvei közt kotorászva.
- Jellemző… - sóhajtom, aztán én is elkezdek keresgélni. Az útban lévő dolgokat kipakolom, így az asztalra kerül egy nyakkendő, egy tintásüveg, egy ing, egy órarend…
- Öhm, Hermione – kezdi tétován Harry. – Mik ezek a férficuccok?
- Ó, ezek csak Malfoy ruhái – mondom fel sem nézve. – Na, itt egy penna, tessék – nyújtom át Ronnak, de ő csak nagy szemekkel néz rám. – Mi van?
- Miért vannak nálad annak a görénynek a rongyai? – kérdezi.
- Ó, hát mert… tudod, a múltkor, amikor megszívattam, elraktam őket.
- És minden nap magaddal hordod? – nyögi Harry megrökönyödve.
- Nem, dehogy! Csak ma, mert órák után visszaviszem neki.
- Úgy érted, hogy megint lemész a mardekárosokhoz???
- Igen, úgy – sóhajtom. Tudhattam volna, hogy jelenetet foglak rendezni…
Szerencsére azonban megérkezik a tanár, és elkezdődik az óra.

Végre egyedül… már nem sokáig bírtam volna ki Ront, és a nyavalygását. Miközben közeledek a pince felé, egyre jobban elbizonytalanodok. Tényleg jó ötlet oda menni? Oké, tegnap nem volt semmi gond, Malfoy is tök jó fej volt, de mi van, ha ez is csak egy csapda? A nagy elmélkedésben majdnem elmegyek a bejáratot rejtő falszakasz mellett. Megállok, és egy ideig csak nézem. Oké, ha már itt vagyok, bemegyek. – győzködöm magam.
- Arrogantia – mondom ki hangosan a jelszót, mire megjelenik az ajtó.
Belépve azt tapasztalom, hogy kevesebben vannak a klubhelyiségben. Ez önmagában még jó lenne, a gond csak az, hogy Malfoy sincs sehol.
- Úr isten, valami szemét keveredett közénk! – hallok egy idegesítő visítást – Mi van Granger, mostantól minden nap el kell tűrnöm itt azt a mocskos sárvérű képedet?
Pansy Parkinson felhúzott orral lépked felém, miközben gőgösen félrelöki az útjába kerülő embereket.
- Na, csak nem elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezi elém állva.
- Nem, Parkinson, szerencsére még tudok beszélni. És veled ellentétben értelmes dolgokat – vetem neki oda gúnyosan.
- Ne pimaszkodj, Granger! Most nincsenek itt a kis barátaid, hogy megvédjenek. Sőt, nézz csak körül… mintha itt csak mardekárosok lennének.
- Kitűnő észrevétel, Parkinson, nem is értem, hogy jöttél rá egyedül. Egyébként, ha vennéd a fáradtságot, hogy te is körülnézz, látnád, hogy rajtad kívül senki nem pattog.
- Az lehet. De hidd el, neked az is elég baj, ha én itt vagyok.
- Oh, ezt most vegyem fenyegetésnek? – kacagok fel halkan és gúnyosan.
- Fejezd be Granger, vagy nagyon megbánod! – sziszegi vörösödő fejjel, miközben előveszi a pálcáját.
- Alig várom, hogy megpróbáld – mosolygok még mindig, szintén pálcát húzva.
Parkinson idegesen felvisít, de én nem pazarlom ilyenekre az időmet. Helyette inkább küldök rá egy átkot. Aztán még egyet, és még egyet… A szőke mardekáros végül nyöszörögve fetreng a földön, arca tele van csúnya kiütésekkel, haja teljesen eltűnt, és végtagjai úgy remegnek, hogy lábra se tud állni. Miután kigyönyörködtem magam a látványban, ijedten körbenézek, újabb támadásokra számítva. Legnagyobb meglepetésemre azonban a többség csak érdeklődve néz minket, sőt, egyesek még vigyorognak is.
- Szép volt, csajszi! – lép hozzám egy vörös hajú lány. – Köszi, hogy elintézted helyettünk. Már nagyon idegesített – folytatja csevegve, miközben leguggol Parkinson mellé. – Ú, elég undi… - fintorog.
Ekkor kinyílik az ajtó, és Malfoy lép be rajta. Valamiért felderül az arca, amikor észrevesz, aztán kissé meglepődik, mikor meglátja az előttem fetrengő lányt.
- Szia Draco – áll fel a vörös mardekáros.
- Hello Elena – köszön vissza Malfoy. – Wow, Granger, látom, jól elintézted nekünk Pansyt – vigyorodik el, és elégedetten nézegeti a művemet. – Crak, Monstro, vigyétek valahová, ahol nem zavar senkit.
A két debella egyből felkapja a lányt, majd elhurcolják egy sötétebb sarokba.
- Gyere, menjünk oda – mutat a kandallóhoz közel lévő nagy kanapéra, ami előtt egy kis asztal álldogál.
Mosolyogva bólintok, aztán leülünk.
- Bevallom, nem gondoltam volna, hogy tényleg lejössz. Arra meg végképp nem számítottam, hogy majd leállsz itt átkozódni egy mardekárossal – vigyorog elismerően.
- Arra én se készültem, hogy egyből párbajozni fogok – mosolygom vissza. – De hogy érted azt, hogy nem vártad a felbukkanásomat? Hiszen te mondtad.
- Igaz, de ma… öhm… nem készítettem elő a terepet…
- Tehát a többiek nem is tudták… nem szóltál nekik?
- Pontosan. Így legalább már tudjuk, hogy a többség tényleg nem utál. Akik meg mégis, azok már félnek tőled.
Ez igaz – gondolom magamban. Körülnézek, és megint csak azt látom, hogy üldögélnek, és tanulgatnak. Sőt, még a macskás kép is eltűnt. Ezen elvigyorodok, aztán megborzongok.
- Fázol? – kérdezi egyből.
- Igen, kicsit – válaszolok, és felhúzom a lábaimat. – Ma tényleg hidegebb van, mint tegnap volt.
Erre Malfoy pöccint egyet a pálcájával, és megjelenik előttem az asztalkán egy nagy bögre gőzölgő tea.
- Ezt hogy csináltad? – pislogok kissé meglepetten
- Hát… tudom, hogy ez most meglepő lesz, de… én varázsló vagyok – mondja színpadiasan.
- Jajmá, azt tudom – legyintem le. – De ezt még nem tanultuk.
- Hehe, óránkon lehet. De nekem az első dolgom volt ezt megtanulni, amint a Roxfortba jöttem. Kaja, pia, bárhol, bármikor… legalábbis az iskola területén.
- Értem – csóválom a fejemet. – Tipikus pasi-gondolkozás.
Aztán felkapom a bögrét, és belekortyolok a teába.
- Hm… egész finom.
- Nem az én érdemem. Tudod, a házimanóké…
- Ja, persze. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy értesz is valamihez… - pislogok rá enyhén kötekedően.
- Héé… - produkál erre egy felháborodott kiáltást, ami végül nevetésbe fullad.
- Jah, amúgy visszahoztam a ruháidat – mondom, mikor eszembe jut, miért is jöttem.
- Oh, igen, tényleg. Köszi – mosolyogja, miután odaadom neki őket.
- Hát, köszönöm a teát. – szólalok meg kisebb csent után, és lerakom a bögrét. Felállok, majd felveszem a táskámat.
- Szívesen – kel fel ő is. – És ne feledd, Granger, még mindig bármikor lejöhetsz – mosolyog rám úgy, hogy beleremegnek a térdeim.
- Nem felejtem – mosolygok vissza, és elhagyom a klubhelyiséget.
A torony felé menet azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen mit is csinálok? Lespanoltam a mardekárosokkal? Aztán felidézem az elmúlt két napot, és elvigyorodok. Hát igen, lehet. De tulajdonképpen kit zavar ez?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés