Hermione Granger ezerszer is elátkozta magában azt a pillanatot, amikor eldöntötte: ő bizony elmegy abba a prefektusi buliba, amit januárban rendeztek meg. Sajnos az ő részéről ez óriási hiba volt…Na, de erről majd a későbbiek folyamán jócskán lesz szó. Az a szombat is teljesen átlagosan, mondhatni kifejezetten unalmasan indult a tizenhét esztendős diáklány életében. Mint mindig, a hajnal első sugaraival együtt érte el az éberség nem túl kellemes árnya. Ahogy felülve hosszasan nyújtózott az ágyában, pillantása a kis komódon állomásozó vekkerre esett, mely „örömmel” hirdette a szemlélődő számára: még csak hajnali hat óra volt. De Hermionét ez valahogy egyáltalán nem zavarta, sőt, továbbmegyek, még örült is neki, hiszen tudta, ilyenkor szobatársnői sokáig alszanak (az átlag kilenc és tizenegy óra között méltóztatott kikászálódni a kellemesen meleg takaró alól, vagy még akkor sem), így neki volt ideje bőven arra, amivel foglalkozni szeretett volna: nyugodt tempóban szedte össze a dolgait, majd vonult el zuhanyozni, öltözködni. Nagyjából fél órával később már üdén, frissen sétált le a Nagyterembe, ahol rajta kívül csupán Luna Lovegood tartózkodott.

A hollóhátas lány az utóbbi egy-két évben gyökeresen megváltozott, külsőleg és belsőleg egyaránt. Egykor szögegyenes, szalmaszőke hajának emléke elveszett valahol a süllyesztőben, s ezt egy mézszőke, kellemesen hullámos zuhatag váltotta fel, kiemelve Luna égkék szemeit, s a maga módján kissé pirospozsgás arcát. Talán ezért is fordult meg egyre több fiú utána a folyosókon, jutott Hermione eszébe hirtelen, miközben biccentett iskolatársa felé, aki viszonozta eme bájos gesztust, majd felállt, és szemrebbenés nélkül átült a griffendélesek asztalához, egy vajas lekváros pirítós társaságában (hétvégenként ez teljesen normális dolognak számított, különösképpen ezekben a korai órákban).
- ’Reggelt, ’Mione! – köszöntötte Luna az őt jellemző, immáron szolid, s nem kicsattanó örömmel.
- Neked is – válaszolt kissé álmatag hangon a megszólított, miközben a közelében árválkodó csészét teletöltötte forró, gőzölgő kávéval, majd csak úgy feketén kezdte el kortyolgatni, mintha csak az italtól várna éberséget.
- Te készülődsz a ma esti bulira? – érdeklődött a szöszke, miközben nagyot harapott a kenyeréből.
- Milyen bulira? – nézett döbbeneten Hermione a beszélgetőtársára, mialatt majdnem kiborította a török remeket a fa asztalra.
- Tudod, amit a prefektusok szerveznek. Minden hetedéves megbízott erről beszél már vagy két hónapja… - Hermione ezek után meg sem hallotta a Luna ajkait elhagyó szavakat, inkább megpróbált visszaemlékezni arra, amit erről az összeröffenésről tudni vélt. Arra valamiként emlékezett, hogy az eseményre ma kerül sor, és hogy a fő szervezők Malfoy és Parkinson (na ez volt az, amiről Hermione megpróbált nem tudomást venni, hiszen ennek a turbékoló galambpárnak a látványától azonnal a heves hányinger fogta el), valamint, hogy igazán nagy durranásra készülnek. Végül a barna hajú lány csak megvonta a vállát, úgy válaszolt:
- Még nem döntöttem el…talán elmegyek, talán nem – és az utóbbi a legvalószínűbb, tette hozzá, csak úgy, gondolatban.
- Jaj, ne csináld ezt Hermione! Gyere el kérlek, az én kedvemért! – pillantott rá Luna nagy, könyörgő bociszemekkel, melyeknek megalkotásához igencsak értett. Így aztán Hermione szive is meglágyult egy idő után, így szólt:
- Oké Luna, meggyőztél, elmegyek veled.
- Becsületszavadra? – kérdezte a másik, miközben kezét nyújtotta az asztal felett.
- Becsületszavamra – fogta meg a felé nyújtott kezet Hermione, ajkán enyhe mosollyal. Végül Lunával kart karba öltve indultak el, hogy kiválasszák az esti ruhadarabjukat.

Arról persze fogalmuk sem volt, hogy beszélgetésüket valaki kihallgatja az egyik Nagyteremben álló szobor takarását alávaló kihasználva. Az illetőnek kissé hegyes arca, tejfölszőke haja, jégszürke szeme, és szálkásan izmos alkata volt. Draco Malfoy egy gúnyos mosoly kíséretében figyelte, ahogy a két lány kisétál, az ajtó pedig egy halk döccenéssel zárul be mögöttük. Amikor ez megtörtént, előbújt rejtekhelyéről, s leült a mardekárosok asztalához. Tehát Granger is eljön, kezdte meg igencsak érdekes gondolatmenetét, miközben kanalazott magának a rántottából. És ha eljön, végre elérhetem, amit már pár hónapja akarok: az én karjaim között veszíti el az ártatlanságát. Na itt álljunk csak meg egy szóra. Most nyílván sokan érzik úgy, itt valamiféle turpiság van elrejtve: a gőgös, erkölcstelen, és önző Draco Malfoy, a pattogó görény, a griffendéles Hermione Grangerről ábrándozik? Nos kérem alássan, erre is van magyarázat, melyet egy szóval óhajtok kifejezni: vágy. Malfoy ugyanis az utóbbi hónapok során észrevett valamit, ami talán igencsak keveseknek tűnt fel: Granger nővé érett, méghozzá nem is akármilyenné. A maga módján igencsak vonzó nőcskévé nőtte ki magát, noha ő erről nem vett, vagy csak nem akart tudomást szerezni. Ám a fiú szeme helyén nem sima üveg volt, ő pontosan látta a lassanként végbemenő változást, s ennek érdekes eredménye lett: egyre többször álmodott a sárvérű lánnyal, amint a karjaiban leli őt a reggel. Persze eleinte ez nagyon is zavarta, önmagának hazudott volna, ha azt merte volna állítani, a dolog nincs ínyére. A gondolat, hogy elveheti az általa legjobban gyűlölt lány szüzességét, igencsak feltüzelte, életre hívta a fantáziáját. És hogy Draco honnan is tudta, hogy Hermionénak még nem volt dolga férfival? Egyszerű a válasz: a tapasztalat. Sokat látott csábítóként (erre való hajlamát nyílván az apjától örökölte), ösztönösen megérezte az ártatlanság leplét, mely a legtöbb korabeli lányt óvva körülölelte. A szőke fejében egyik pillanatról a másikra ütött tábort a gondolat: megszerzi magának Hermionét egyetlen éjszakára, majd eldobja magától. Ezt tette az összes többivel is, most sem óhajtott kivételt tenni, pláne nem Grangerrel. S agyában már a terv is készen állt: csupán annyi a dolga, hogy egy kevés, pár órán át ható szerelmi bájitalt csempész a lány poharába, majd úgy tesz, mintha az alkohol miatti elrészegülés okán csókolná meg, s innen már útja teljesen egyenes a cél felé. A gondolatra ravasz mosoly jelent meg a szája szegletében, majd befejezte az étkezést, s nyugodt, lendületes léptekkel indult el a klubhelyisége felé…még sok elintéznivalója volt estig.

Az órák hamar elrepültek Hermione mellett, aki azon kapta magát, hogy a klubhelyiségben áll, s nézegeti magát az egyik egész alakos tükörben. A látvány egyszerre volt hétköznapi, s valahogy furcsa módon egészen szokatlan: a ruhadarabok illettek is a lányhoz, meg nem is. Haját lófarokba fogta, egy lenge, vérvörös inget vett fel, egy régi, kissé kopottas farmer, és egy hosszú, fekete bőrcsizma társaságában. Valahogy nem ismerte fel magát, mintha egy idegen Hermione Granger mogyoróbarna szemibe nézett volna. Enyhe sminket kent arcára, s végül megrázta a fejét, elkergetve az előbbi a gondolatokat, majd elindult a Szükség Szobája felé. Pont abban a pillanatban, hogy megállt a balettozó trollt ábrázoló faliszőnyeg előtt, a folyosó másik végén feltűnt Luna. Hermionénak majd’ leesett az álla, ahogy végignézett a lányon: az egy fekete egyberuhát viselt, mely kiemelte karcsú, nőies alakját, de ugyanakkor elég laza volt ahhoz, hogy táncolni lehessen benne.
- Szia – szólalt meg Luna, amikor mellé lépett.
- Szia, te aztán kicsípted magad – jegyezte meg nevetve Hermione.
- Hát… tudod csak ki szeretném próbálni ezt a ruhát, az édesanyám nagyon szerette, azt mondogatta, hogy ennek a ruhaneműnek valamilyen varázsereje van.
- Lehet – értett egyet a griffendéles lány, majd együtt hajtották félre a faliszőnyeget, s léptek be az ajtón. Fülüket azonnal megcsapta a mugli techno és disco zene érdekes hatású egyvelege, orrukkal pedig érezhették a levegőben terjengő étel és alkohol szagát. Beletelt egy kis időbe, mire szemük megszokta a helyiséget uraló félhomályt, de utána mindketten azonnal körbenéztek. Az egyik falat hangfalak uralták, a másiknál egy asztal állt, tele italokkal, ennivalóval, míg az utolsó szabad felület mellett egy hatalmas kanapé kapott helyet. Az utóbbin pedig Ron Weasley ült, és meglehetősen jóízűen evett, ki tudja azon a napon már hányadjára. A két lány ezt látva összenézett, elnevették magukat, majd odasétáltak a vörös hajú fiúhoz, és a világ legtermészetesebb dolgaként vágták le magukat annak két oldalára.
- Szeva csajok – hangzott a köszöntés kissé akadozva, hiszen társaihoz hasonlóan ő sem vetette meg az alkoholos italokat.
- Szia Ron – válaszoltak egyszerre a két megszólított.
- Hogy-hogy lejöttél, Hermione?
- Hát tudod, Luna találta ki, hogy jöjjünk együtt…
- Aha, és ez a mézszőke bombázó vajon hajlandó nekem passzolni ezt a táncot?
- Ezer örömmel – mosolyodott el Luna, majd Ronnal kézenfogva álltak be táncolni egy kissé pattogós számra. Hermione sokat mulatott rajtuk, majd elsétált, készített magának egy lazább whisky colát, pár jégkockát dobott bele, majd azt szorongatva ült vissza a kanapéra. Egy idő után pedig, mivel a természet hivatta, eltűnt az egyik mellékhelységet jelző ajtó mögött.

S Draco Malfoy csak erre várt. Odalépett a kis dohányzóasztalhoz, melyen a lány pohara leledzett, majd elővett egy fiolát, s annak átlátszó tartalmát belekeverte az italba, végül pedig odébbállt. Ezek után kíváncsi szemekkel nézte, amint Hermionét, aki kilépve érdekes módon nem ült le, csak felhajtotta italát, majd beállt táncolni. Tánca lehengerlően szép volt, Draco érezte, amint újra igájába hajtja a meglehetősen őrült vágy, melynek már csak nehezen bírt parancsolni. Óráknak tetsző percek múltak el tett nélkül, majd a szőke cselekvésre szánta el magát: hangtalan léptekkel Hermione mögé lopózott, egyik kezével átölelte a derekát, így vonva közelebb magához. A lány először megmerevedett, de egy idő után elengedte magát, s hátával lágyan nekisimult a számára „ismeretlen” fiú izmos mellkasának. Ezt érezve Draco testét újabb vágyhullám ragadta magával, melynek csak kissé engedett: száját a lány ütőerére tapasztotta, majd szinte kínzó lassúsággal végigcsókolta, élvezve, ahogy ajkai alatt lüktetett az élet egyik fő folyója.

Hermionét számára teljesen új érzések kerítették hatalmába, amint megérezte a lágy, de mégis határozott csókokat. Fejét kissé hátrahajtotta, hogy segítse a másikat, ezáltal tettét azonnal meg is bánta: a látóterébe került Malfoy tejfölszőke üstöke. Azonnal kiszakította magát az ölelő karból, szembefordult a mardekárossal, majd teljes erejéből pofonvágta.
- Mit a fenét képzelsz Malfoy? – kérdezte dühtől villámló szemekkel, ám ezt az érzést nem sokkal később felváltotta a bizonytalanság: ugyanis a szőke nem ütött vissza, pálcát sem rántott, holott ez eddig gyakorta volt szokása, csupán az ajkán egy megfejthetetlennek tetsző félmosoly ült. A lányt ez teljes mértékben összezavarta, úgy érezte, nem ért semmit, s ez valóban így is volt. Hosszú-hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, majd Draco tett egy lépést a lány felé. Az pedig, maga sem értette miért, nem kezdett el hátrálni, eddig normális esetben ezt kellett volna tennie. Csakhogy ez az eset cseppet sem tűnt normálisnak… itt áll az esküdt ellenségével szemben, s a fejében csak egyetlen gondolat járt veszett haláltáncot: milyen jó is lenne, ha a mardekáros megcsókolná. Hiába próbált meg küzdeni ellene, elkergetni eme teóriát, egyáltalán nem sikerült. S ez teljesen megrémítette.

Eközben Draco egy újabb lépést tett a lány felé. Látta az arcára kiülő enyhe rémületet, de nem sokat törődött vele, ez már azt jelezte számára, hogy a bájital kezd hatni a griffendéles tudatára. S ő ennek csak örülni tudott. Újabb lépés, s ezáltal már olyan közel került a hőn áhított leányhoz, hogy a leheletük csiklandozta a másik ajkát. Csak néztek egymás szemébe, mint akik azt várják, vajon kinél szakad el az a bizonyos cérna. Ez végül Draconál történt meg, egyre közelebb hajolt, majd végül megcsókolta a dermedten álló Hermionét. Annak ajka édes volt és puha, aromája a gyógynövények jellegzetes illatát jutatta eszébe. Kezdte magát úgy érezni, mint amikor az ital a fejébe száll, Hermione illata rátelepedett az agyára, s nem mozdult onnan. Ez volt az igazi olaj a tűzre, Draco ettől kezdve nem sokat törődött azzal, a másik enged-e neki, csak csókolta, egyre hevesebben.

A csók egyik pillanatról a másikra olyan hevessé vált, hogy Hermione úgy érezte, ledönti a lábáról. A tényleges eleséstől csak az őt tartó erős kezek mentették meg csupán, semmi más. Gondolatok, érzelmek kavarogtak benne, tűz és jég, jó és rossz egyaránt. De az együttes kuszaság csak még jobban összezavarta eddig sem valami épp elméjét. Egy idő után már az sem érdekelte, hogy aki kényezteti, nem más, mint az öntelt Draco Malfoy, csak egy dolog éltette már csupán: csókolja, minél hevesebben, és ölelje minél erősebben, a többi nem számított. A helyiségben kellemes meleg terült szét, ám Hermione mégis úgy hitte, lángok marcangolják az egész testét. Egy idő után érezte, amint lába elemelkedik a földtől, Draco az ölébe veszi, akár egy menyasszonyt, és elindul vele valamerre. Kíváncsi lett volna, észreveszi-e őket valaki, vagy mindenki túlzottan el van foglalva ezzel-azzal, de a csókot esze ágában sem volt megszakítani, így inkább lemondott az előbbi esetleges „élvezetről”. Végül egy ajtó nyitódását, csukódását hallotta, a zár kattant, majd érezni vélte, amint meztelen talpa puha szőnyegbe süpped (a csizmája lecsúszhatott a lábáról valahol útközben). Ekkor ért véget az édes csók, s bágyadtan kinyithatta barna lélektükreit. Az előtt egy acélszürke szempár leledzett, mely kutakodón nézte arcát. Hermione ezzel inkább nem törődött, csak továbbra is a szőke tarkóját simogatta, miközben körbepillantott. A szoba egyszerűen lenyűgöző volt: a falat mindenütt cseresznyefa fedte be, rajta néhol aranyozott rúnasorok futottak, a lábuk alatt puha, sötétvörös szőnyeg terült el lomhán, onnan, ahol álltak, kitűnő kilátás nyílt az enyhén magasított franciaágyra, melyet karmazsinvörös, láthatólag a legfinomabb selyemből készült ágynemű borította. S a fekvőhely körül sok-sok aprócska mécses ontotta enyhe fényét, burkolva romantikus félhomályba a helyiséget. Ezután a griffendéles diáklány újra Dracora emelte tekintetét. Az pedig, egyik kezének ujjhegyeivel lassan végigsimított az arcán, majd az arcához egészen közel hajolva, hogy ajkaik szinte megint csak összeértek, megkérdezte:
- Megengeded?
- Mit? – pillantott rá kissé értetlenül Hermione.
Választ nem kapott, helyette a fiú újra felemelte a lányt, majd szemét végig annak arcán tartva az ágyhoz sétált, majd tőle szokatlanul gyengéden fektette végig a selymen.

Draco maga is meglepődött rajta, milyen kedvesen bánik Hermionéval, holott mint azt nagyon is jól tudta, csupán egyetlen egy éjszakáról volt szó. Eddig, bármennyi szeretőjével jött is ide, mindig ugyanaz a helyiség fogadta: fehér falak, fehér ágyneműs ágy, esetleg az ablakok előtt egy-két lenge függöny, de semmi egyéb. Erre most itt volt egy igazán romantikus hálószobában, karja lassan engedte le a lányt az ágyra, hagyta, hogy az kényelmesen elhelyezkedjék, majd ledőlt mellé, könnyedén az alkarjára támaszkodott, s újra csak Hermionét figyelte. Ekkor ébredt benne egy egyszerű, de tőle kissé szokatlan gondolat: azért ez a helyszín, mely nem éppen közönséges, mert szeretné, ha ez az éjszaka mindkettejük számára örök élmény maradna. Amint ezt végiggondolta, még ő maga is meglepődött, de végül valami egészen más kezdte el lekötni a figyelmét: a lány barna szemeiből folyó apró folyócskák. Draco ekkor elővett a zsebéből egy vékony zsebkendőt, s letörölte a szép arcot, s olyan gyengéd, halk hangon szólalt meg, mely minden szerető különleges sajátja:
- Mi bánt, Hermione? – a megszólított kissé összerezzent a kellemes búgású hang hallatán, s nem is igazán tudta magában hová tenni. Ez lenne Draco Malfoy? Az nem létezik… ez nem az a mardekáros, aki halálra idegesíti bunkóságával, állandó rosszakarásával, s féktelen gyűlöletével. Ez valaki más: egy gyengéd, a másikra odafigyelő férfi, aki bár minden bizonnyal pontosan tudja, mit is akar, mégsem kapkod el semmit. Vett egy mély levegőt, s csak után válaszolt ugyanolyan halk, de kissé akadozó hangon.
- Félek… te nem vagy az a Draco Malfoy, akit én ismerek. Te valaki egészen más vagy…
- Ugyan kedvesem, hogy lehetnék más? Mindenki csak egy ember, de előfordul, hogy két személyiségre oszlik a lelke. Az egyikük olyan, amilyennek ismersz, a másik pedig az, akit most mutatok neked – mosolyodott el kedvesen Draco, miközben egyik keze észrevétlen a lány nyakára siklott, s végigsimított rajta néhányszor.
- S vajon holnap ki mellett ébredek majd?
- Az csak rajtad áll.
- Rajtam? Ezt hogy érted?
- Majd megtudod ma petite, majd megtudod, ígérem neked – azzal lassan a lány fölé hajolt, s újra gyengéd csókot lehelt annak ajkaira, melyek azonnal megnyíltak előtte, engedve, hogy nyelve szenvedélyes táncra hívja párját. Míg csókolóztak, keze lecsúszott a nyakon, majd észrevehetetlenül elkezdte kioldozni a blúz gombjait.

Hermione eleinte eme ténykedésből nem érzett semmit, csupán átadta magát a csók okozta mámornak, s mással nem igazán foglalkozott. Egy idő után azonban egy meleg tenyér simított végig meztelen vállán, s ettől enyhe borzongás szánkázott át az egész testén. Amikor már azt vette észre, hogy a felsője teljesen elválik a testétől, kezei felemelkedtek, s gyorsan kigombolták Draco ingjét. Végül a két pendely halk suhogás kíséretében hullott a földre. A két fiatal ezt meg sem hallotta, csupán apránként elmerültek egymás testének felfedezésében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés