Halk szuszogás törte meg csupán a helyiséget uraló nyugodt némaságot, miközben a téli nap bágyadt fénye bevilágított a hálószoba ablakán. A vörös takarók között Draco és Hermione feküdt, arcuk majdhogynem újra összeért, s kezeikkel szorosan ölelték egymást. Ám eme béke nem tarthatott soká, ugyanis hirtelen a lány megmozdult, szemét ki sem nyitva kibogozta magát az ölelésből, majd felült, s csak utána pillantott körbe, kissé félve. Az állapot, ami fogadta teljesen ledöbbentette: a szőnyegen mindenfelé ruhák hevertek, a mécsesek már kialudtak, csupán néhány vékonyka füstcsík emlékeztetett arra, hogy pár órával ezelőtt még égtek. A lány kissé összezavarodva ült ki az ágy szélére, a takarót továbbra is magán tartva két térdét felhúzta, arra helyezte állát, kezeivel, pedig a lábait kulcsolta át, s lassan hintázva meredt maga elé, teljes némaságban. Egy ideig azt sem tudta hol van, nem jutott eszébe semmi hasznos információ, majd nagy hirtelenjében tört rá a felismerés: valakinek odaadta magát az éjszaka. Megrázta a fejét, majd oldalra pillantott, s a rátörő döbbenettől majdhogynem leesett a földre: pillantása ijedten járt fel és alá Draco testén, melyet csupán deréktól lefele fedett a vörös anyag. Ez nem lehet igaz… oda merte adni magát Draconak? De, mégis hogyan? És miért? Kérdései össze-vissza rohangásztak a fejében, d értelmesnek mondható választ egyikre sem talált, bármennyire is szeretett volna. Egy idő után érezni vélte, amint az ágy kissé megmozdult, de nem tulajdonított neki túlzottan nagy jelentőséget, mivel a gondolatai teljesen lefoglalták. Végül azonban érezte, amint két erős kéz átöleli, majd lehúzza maga mellé, szembefordítja magával, s gyengéd csókot lehel az ajkaira. Teste teljesen megmerevedett, kiszakította magát a szorításból, felült, majd teljes erejéből pofonvágta a szőkét, aki arcán semmit sem értő kifejezéssel simított végig a lassan vörös színt öltő arcféltekén.
- Mi bajod, Hermione? – a lányon eme mondat hallatán heves düh és gyűlölet rohant át, majd már-már őrjöngő hangon kérdezett vissza:
- Még azt mered kérdezni, mi a bajom, Malfoy?! Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – Draco egy ideig csak döbbenten meredt a lányra, lassan felült, s ajkán egy gúnyos, lenéző mosoly jelent meg:
- Szóval ennyi ideig tartott a bájital – jegyezte meg könnyedén, majd mint aki jól végezte dolgát, hátát az ágy támlájának vetve dőlt hátra, s örömmel szemlélte Hermione döbbent arcát.
- Mi…miféle bájitalról beszélsz?
- Arról, amit tegnap este csempésztem az italodba. Egy pár órán át ható szerelmi bájital volt benne – vont egyszerűen vállat, amit Hermione egy újabb, még az előzőnél is keményebb sallerrel jutalmazott, mely ezúttal a mardekáros bal arcát érte, évfolyamtársa ezáltal fejezte ki az iránta érzett szánalmát, s gyűlöletét egyaránt.
- Te szemét, bunkó dög! – dühöngött a griffendéles tanonc, miközben hagyta, hogy arcát újra forró könnycseppek lepjék el pillanatok alatt.
- Sejtettem, hogy hasonló jelzőkkel fogsz illetni… de azért köszönöm a bókokat, igazán jól estek.
- Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen és számító, mint te?
- Úgy, hogy megtanították rá, sehogy másként. S különben is, megérdemelted, amit kaptál.
- Ugyan miért? Miért érdemeltem ki, hogy az esküdt ellenségem egy vacak bájital segítségével elvegye a legféltettebb kincsemet?
- Miért? Nos talán azért, mert már kezdtél túl kívánatos gyümölccsé érni. Nem tűrtem volna el, hogy végül az a Weasley – patkány, vagy bárki más szakítson le magának. Nem lettek volna méltók rá.
- Ha tudnád mennyire utállak!
- Pontosan tudom. Jobban, mint eddigi életed során bármikor, igaz?
Egy bólintás volt a felelet, mely újabb mosolyt csalt Draco ajkára. A későbbiekben egyikük sem szólalt meg, Hermione kimászott az ágyból, összeszedte a saját ruhaneműit, felöltözött, vetett még egy utolsó, gyűlölködő pillantást a szőkére, majd a könnyeit törölgetve kiszaladt a helyiségből. Az ajtó pedig egy hangos dörrenéssel záródott be mögötte, ami miatt a fiú kissé összerázkódott. Egyenlőre még nem állt szándékában távozni, így teljes nyugalommal adta át magát gondolatainak.

Hát megkapta, amire már Isten sem tudja mióta áhítozott. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott az éjszaka minden egyes perce, ajkán érezte a lánytól csent csókok immáron keserédessé avanzsált ízét, az az érzés kerítette hatalmába, mintha a griffendéles illata újra a levegőben szállna. Testén időről időre kellemes borzongás szánkázott keresztül, valahányszor akár csak egyetlen perc felidőződött benne. Nos, mindenesetre az nyugodtan leszűrheti: ez az este valóban mindkettejük örök élmény marad, azt pedig, hogy pozitív, vagy negatív értelemben ivódik– e bele az emlékezetükbe… hát nem igazán lehet tudni. Igaz, Draco súlyos pénzeket mert volna rátenni, hogy Hermione számára ez csak a rosszat, s a még jobban lángoló gyűlöletet fogja jelenteni. De vajon saját maga miként látja ezt? Az, hogy célját elérte, felétlen jó érzéssel töltötte el, de az, amikor a lány gyűlölettől izzó szemeibe nézett, nem volt éppen felemelő pillanat. Ugyanakkor egy dologban már egészen biztosnak érezte magát: az évfolyamtársa iránt érzett utálata még mindig igen hevesen benne élt, de a gyűlölet mintha valamennyire meglazult volna. Hiszen ki lenne képes teljes lelkéből gyűlölni bárkit is, akihez már ilyen emlékek is fűzik, sok mással együtt persze.
- Nem jelent számomra semmit. Csak egyetlen éjszaka volt, semmi más - ezekkel az elméletekkel „nyugtatta” magát, majd lassan kimászott a takaró alól, s magára öltötte ruháit, majd kilépett az általa létrehozott szobából, az ajtót azonban véletlenül nyitva hagyta.

Hermione gyors léptekkel vágott át a Szükség Szobáján, melyben szó szerint kaotikus állapotok uralkodtak: levert üvegek maradványai borították a padlót, néhány kupac ételmaradék, és viszontlátott élelmiszer társaságában. Heves émelygés fogta el, gyomra teljesen felfordult, így gyorsan haladt tovább. A homályos sarkokban felfedezte a többi prefektust, akik a sebtiben odaképzelt kempingágyakon szuszogtak békésen. Úgy döntött, nem zavarja meg álmukat, inkább sietősléptekkel elhagyta a helyiséget. Pillanatokkal később már az iskola folyosóit rótta nem kevés elszántsággal, bár az igazat megvallva, arról fogalma sem volt, hova igyekszik ilyen sebesen. Egyszerűen gyűlölte önmagát azért, ami az éjszaka folyamán vele történt. Odaadta magát az általa legjobban gyűlölt mardekárosnak, mert az bájitalt itatott vele! Ezt a szégyent… s hiába próbálja meg, ezt a dolgot nem képes meg nem történtté tenni. Olyan súlyos hibát követett el, melyre nem létezik bocsánat. Akármennyire is erőlködött, nem jutott eszébe semmi értelmes dolog, amivel kezdeni is tudott volna valamit. Egyre csak arra gondolt, hogy a Malfoy iránt érzett gyűlölete egyre jobban eluralkodik a lelkén, ha akarja, ha nem. Végül, mire elmélkedésének végére ért, az iskola Előcsarnokában találta magát. Ekkor eszmélt rá, hogy tulajdonképpen milyen régen nem járt már a parkban. Ezen elmélkedve lépett ki az udvarra, elsétált a tóhoz, hátát az egyik közelben álló fának támasztott, felhúzta térdeit, s a lassan hullámzó vízre összpontosította a figyelmét.

Draco pillanatok alatt átrágta magát a szobát jellemző romhalmazon, majd elindult a pince felé. Léptei nyugodtak, kimértek voltak, csak akkor gyorsultak fel, amikor egy-egy lépcsőn haladt lefelé. Amikor végre megállt a klubhelyiséget jelző festmény előtt, kissé kifújta magát, majd elhadarta a jelszót, s belépett. Szinte azonnal levetette magát az egyik kanapéra, kényelmesen elfeküdt rajta, majd figyelmét a kandallóban lobogó lángoknak szentelte. Sajnos nyugalma nem tarthatott sokáig, mert ekkor hirtelen kivágódott az egyik lány hálószoba ajtaja, s rövid idő múltán már Parkinson robogott le a lépcsőn, megállt előtte, csípőre tette két kezét, majd vádló és meglehetősen ideges hangon szólalt meg:
- Most pedig halljam, hol voltál Draco!
A szőke csak elmosolyodott, felült, kényelmesen hátradőlt, két kezét izmos mellkasára helyezte, majd csak annyit mondott:
- Semmi közöd hozzá.
- És ezt most higgyem is el?! Már ne is haragudj, de jogomban áll tudni, hogy a barátom hol töltötte az éjszakát, mivel, amikor feljöttem a buliból, nem voltál sehol – Draco eme dühkitörést csak egy lesajnáló sóhajjal honorálta, hiszen megszokta már, hogy Pansy gyakorlatilag a feleségének tekinti magát. Igaz, arra még nem sikerült rájönnie, hogy az osztálytársnője honnét veszi ehhez a bátorságot, de jelen pillanatban valahogy nem is érdekelte, inkább csak „nemes” egyszerűséggel válaszolt:
- A Szükség Szobájában aludtam.
- Hogy micsoda? Szóval te tűntél el a mögött az ajtó mögött?! Ráadásul Grangerrel?! – ez volt az a pont, aminél Pansy nem nagyon tudta türtőztetni magát, hisztérikus módon kezdte el rázni a zokogás. Ennek hangjai azonban nem jutottak el Draco fülébe, mivel már teljesen más kötötte le: ez a kis csitri látta, ahogy bevitte Grangert a hálóba? Az nem lehet… de ha mégis, hát megvan a megoldás. Felállt, előhúzta varázspálcáját, majd így szólt a hisztérikához:
- Nézz rám, Pansy! – amikor a könnyáztatta arcú lány teljesítette a kérést, Malfoy rászegve a pálcáját elkiáltotta magát – Exmemoriam!
Ezzel a gondja ünnepélyesen meg lett oldva.

Luna Lovegood ajtók nyitódására, csukódására ébredt a Szükség Szobájában. Bágyadta kinyitotta égkék szemeit, s a hang forrása felé fordult, így volt szerencséje látni a pár perc különbséggel távozó, meglehetősen feldúlt Hermionét, és a teljességgel nyugodt Dracot. Ekkor féloldalasan felült az ágyban, amit azon nyomban meg is bánt: fejébe ugyanis azonnal éles fájdalom költözött. Ettől kissé felnyögött, majd feje visszazuhan a párnára.
- Xoh*! – suttogta halkan, majd elkezdett tapogatózni a padlón. Miután egyik ujjai beleütközött a pálcájába, habozás nélkül megragadta, magára irányította, s gyorsan elmotyogott egy kijózanító bűbájt. Amint a fájdalom enyhült, lemászott a kempingágyról, majd halk, a macskákat idéző léptekkel a vele szemben található ajtóhoz lépett. Néhány másodpercig habozott, csak értetlenül bámult a bejáratra, majd keze kinyúlt, s kissé ugyan bizonytalanul, de lenyomta a kilincset, mely érdekes módon azonnal engedett. Végül óvatos léptekkel haladt át a küszöbön, majd zárta be maga mögött az ajtót, s nézett körbe. Egyetlen percébe sem telt, azonnal megértette, mi történt, s az emiatt érzett döbbenet hatására azonnal leült a pontosan alatta megjelenő karosszékbe. Az ágyon össze-vissza gyűrt vörös lepedő… az innen kilépő Hermione és Malfoy… hiszen ezek együtt töltötték az éjszaká!. Alig merte elhinni, hogy ez megtörténhetett. Ám hirtelen eszébe jutott valami.
- Még távolról sem biztos, hogy az történt, amire gondolok – suttogta halkan magának nyugtatásként, majd remegő lábakkal felállt, s az ágyhoz lépett, majd egy bűbájjal beágyazott. Végül alaposabban szemügyre vette a takarókat, s a lepedőt. Nem sokkal később már meg is találta, amit keresett: a lepedőn és az egyik takarón is egy-egy apró beleszáradt sötétvörös folt volt.
- Úristen! Ez nem lehet igaz! – sikkantott fel Luna, majd gondolkodás nélkül hagyta el a szobát, s állt meg az immáron bezárt ajtó előtt. Háromszor elsétált előtte, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a szoba bejárata köddé vált. Utolsó lépésként pedig sebes léptekkel elhagyta a Szükség Szobáját, majd Hermione keresésére indult. „Azonnal beszélnem kell vele” gondolta, s ez a gondolat adott neki erőt, hogy még gyorsabban fusson.

Hermione gondolataiba mélyedve ült a Fekete-tó partján, amikor hirtelen Luna hangja csendült fel, közvetlenül a háta mögött.
- Her…Hermione, sürgősen beszélnünk kell – pihegte a lány, miközben megpróbálta kapkodó lélegzését valamennyire helyreállítani. A griffendéles nebuló csak bólintott, majd egy intéssel jelezte barátnőjének, hogy foglaljon helyet mellette. Az teljesítette a kérést, majd suttogva így szólt:
- Tudom mi történt tegnap közted és a görény között, Hermione! – hangja nem vádlón, inkább megbotránkozón csendült fel. Nem kis meglepetésére a megszólított arcából kiszökött minden vér, s szemeit újra elöntötték a könnyek.
- Honnét tudod? – kérdezte végül Hermione, miközben nagyokat szipogott.
- Bementem abba a szobába, ahonnét kijöttetek. Az ott levő állapotok után nem volt nehéz kitalálnom.
- Jaj Luna, ha tudnád mennyire gyűlölöm ezért Malfoyt! Bájitalt itatott velem, és…
- És elcsábított abba a szobába, igaz? – fejezte be a mondatot a szöszke, miközben együtt érzőn átölelte iskolatársnője vállát. Ezt nem tudhatta… szegény lány! Ilyen rútul kihasználta az a bunkó! Ezt nem lehet eltűrni! Luna még abban a minutumban eldöntötte: beszélni fog Malfoyjal, és elé alaposan beolvas majd neki. Gaz, azt még nem nagyon tudta, mit is fog mondani, de az utálat biztosan ad majd egy – két igencsak praktikus ötletet. Hiszen nem tűrheti el, hogy Draco ugyanazt meg merte csinálni a lánnyal, mint vele! Merengéséből újfent Hermione hangja rázta fel:
- Ugye ezt nem mondod el senkinek? Főleg nem Harryéknek! Azonnal meggyűlölnének, ha ez kiderülne.
- Esküszöm, hogy tőlem sohasem tudják meg.
- Köszönöm – sóhajtott fel már-már megkönnyebbülten Hermione. Ezek után még hosszasan beszélgettek.

Draco Malfoy céltalanul rótta az iskola ódon folyosóit, csupán ment, amerre a lábai vitték. Tudta, hogy amit Parkinsonnal tett, nem volt éppen kedves dolog, de hát nem hagyhatta, hogy az éj leple alatt történt dolgok napvilágra kerüljenek. Azonnal odalett volna a jó híre, ebben egészen biztos volt. Egy aranyvérű egy sárvérűvel hált! Ezt a szégyent… Draco voltaképpen csak most jött rá, milyen végzetes hibát követett el. A túl erős testi vágy olyan dologra kényszeríttette, amire épp ésszel egészen biztosan sosem vetemedett volna, semmi szín alatt. Egy idő után lelassította lépteit, majd hirtelen meg is állt a kietlen folyosó közepén. Az a különös érzés kerítette hatalmába, hogy valaki követi, igaz, annak kilétét nem is sejtette, viszont a hátán érezte az illető kutakodó pillantását. Vágott egy igen gyors hátraarcot, majd szokásához íven lenéző, gunyoros hangon szólalt meg:
- Ki van ott? – válasz nem érkezett, de egyik pillanatról a másikra a közelében álló lovagi szobor mögül előlépett valaki. Hosszú mézszőke haja szabadon omlott a dereka alá, máskor derültséget sugárzó arcáról egy egészen más érzést lehetett leolvasni: a masszív gyűlöletet. Kellett egy kis idő, mire felismerte: az egykori Luna Lovegood áll előtte. Egy lenéző mosollyal az ajkán kényelmesen nekidőlt a kemény kőfalnak, kezeit a mellkasán összefűzte, majd várt. Tudta, hogy a lány lépni fog, csak azt nem tudta még, hogy mit. Az el nem hangzott kérdésre hamar választ kapott: Luna odalépett elé, keze a magasba lendült, majd teljes erejéből felképelte Dracot, akinek azonban egy arcizma sem rendült. Egy nap alatt három pofon csattant az arcán, mondhatni kezdett hozzászokni.
- Mi bajod, Lovegood? – kérdezte halálnyugodtsággal.
- Tudod te azt nagyon jól, te rohadék!
- Rohadék? Ez új, és mondd csak, miért is vagyok az?
- Te tényleg ennyire semmibe veszel mindent és mindenkit?
- Még mindig nem értem miről beszélsz, ma petite.
- Nem vagyok a picikéd, fogd már fel! – tette mindkét kezét csípőre a lány. Draco pedig megállapította magában, hogy a kis hollóhátast megszépíti, ha éppen dühöng.
- Ettől még nem változtatom meg a kijelentésemet. Nem tudom hová akarsz kilyukadni.
- Miért csináltad meg ugyanazt Hermionéval, mint velem?! Mégis miféle okod volt rá?
Áh, szóval erre ment ki a játék, a kis Lunának megszólalt a lelkiismerete, gondolta Draco, rájött, hogy a két eset, két aprócska dolgot leszámítva teljesen egyezik.
- Álljunk csak meg egy szóra, kisasszony! – emelte fel két kezét a szőke, majd amikor Luna kissé zavartan elhallgatott, megszólalt:
- Te önszántadból jöttél velem, nem emlékszel?
- Kihasználtad, hogy beléd szerettem, te dög! Leitattál, és az…
- …egyik tanteremben, igen – fejezte be a mondatot kérés nélkül a másik – Viszont Hermionét jobban kívántam, mint téged. Ezért vele határozottan jobban bántam.
- Egyet jól jegyezz meg, Draco Malfoy: súlyos árat fogsz fizetni azért, amit tettél. Mindenkin átgázolsz, senkinek sem kegyelmezel. Ennek meg lesz a böjtje, higgy nekem – azzal az esetleges választ meg sem várva, Luna egyszerűen sarkon fordult, és eltűnt az egyik kanyarban. Draco pedig még hosszasan nézett utána, majd sajnálkozón megrázta a fejét, és továbbindult, mintha ez a „kis” incidens meg sem történt volna.

Lassan elmúltak a hetek, eltelt egy hónap, kettő, majd valami megváltozott Hermione Granger életében. Valami, ami örök időkre megváltoztatta a sorsát. Az egyik februári bájitaltanóra alkalmával a lány éppen egy sizandra- gyökeret próbált meg felszeletelni, amikor hirtelen egy igen intenzív szag csapta meg az orrát. Egy apró fintort engedett csak meg magának, majd dolgozott tovább. Csakhogy a bűz egyre csak erősödött, erősödött, míg végül olyannyira elviselhetetlenné vált számára, hogy az ezüsttőr kihullott a kezéből, szinte semmitmondó zajjal az asztallapra hullott, majd másodpercek múlva a lány eszméletlenül terült el a dohos pince kemény padlóján.

Draco Malfoy szintén szemtanúja volt a különös jelenetnek, s egy ideig csak döbbenten bámult az ájultan heverő Grangerre. Nem értette mitől ájult el. Ugyan a szag neki sem tett éppen jót, de őt nem környékezte a heves ájulási roham, ahogyan a többieket sem. Ekkor bekövetkezhetett a fejében egyfajta filmszakadás, mert amikor már újra ura volt cselekedeteinek, azon kapta magát, hogy hangtalanul lopakodva követi Pitont, aki karjában az ájult griffendélessel a Gyengélkedő felé igyekezett. Amikor a professzor belépett a széles cseresznyefaajtón, nyugtalanul megállt. Most mit tegyen? Nem mehet be csak úgy… és egyáltalán, minek jött ide? Csak egyet tudott biztosan, be kell jutnia a helyiségbe minél előbb. Így aztán habozás nélkül elrohant a pincébe, utazóládájából előkapta a karácsonyra kapott láthatatlanná tevő köpenyt, majd belebújt, és visszasietett a kiindulópontra. Éppen időben, mert ekkor tűnt fel a másik irányból Albus Dumbledore. Ilyen nagy gond lehet?, gondolta hüledezve Draco, miközben figyelte, amint az igazgató kopog, majd amikor Madame Pomfrey ajtót nyitott, szorosan az idős férfi mögött lépett be a gyógynövényekből készült gyógyszerektől „illatozó” helyiségbe. Végül Dumbledore odalépett ahhoz az ágyhoz, amelyen Hermione feküdt. Draco pedig az egyik sarokban keresett menedéket, ahonnét pontosan látta Mcgalagonyt, Pitont, és az iskola vezetőjét, valamint az ájultat. A javasasszony valamit suttogott Albus fülébe, aki a hallottak után meglepetten pillantott a gyógyfüvek ismerőjére.
- Egészen biztos vagy ebben, Poppy?
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, igen, Albus – sóhajtott fel az asszonyság, miközben elsétált az egyik szekrényhez, majd egy apró fiolával a kezében tért vissza, s így szólt.
- Én már megvizsgáltam, de most meg is mutatom, hogy igazam van.
- Rendben, mert így még nem merem elhinni – suttogott az igazgató megtörten. Mcgalagony és Piton ezalatt tanácstalan pillantásokat váltottak, nem értették, mi lehet a gond. Ebben az érzésben velük osztozott Draco is, aki feszülten figyelte, amint a Madame lecsavarja a fiola tetejét, s sűrű, királykék tartalmát a lány kissé nyitott szájába öntötte. A változás döbbenetes volt: Hermione hasa egyik pillanatról a másikra hatalmassá püffedt a talár alatt, majd az illúzió azonnal el is tűnt. Mcgalagony ajkát elhagyta egy halk sikoly, majd rémült hangon szólalt meg:
- Albus… ez az, aminek látszik?
- Igen Minerva… azt hiszem, Hermione Granger gyermeket vár.

*Xoh: A francba! / A fenébe!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés