Dermedt, nehéz csönd. Mindenki, aki a szobában összegyűlt, döbbent arcot vágott, különösen a köpenybe burkolózó Draco. Ez nem létezik… Granger nem lehet terhes pont tőle! Hiszen ő azt hitte, a lány már szed egyfajta fogamzásgátlót! S ekkor ugrott be neki valami igencsak lényeges momentum: mivel Hermionénak még sosem volt komolyabb kapcsolata, ezért értelemszerűen nem tartott igényt effajta medicinákra. Hogy ez neki eddig nem jutott eszébe! Tiszta hülye vagy Draco Malfoy, szidta magát, most itt állsz, és nézed, amint az igazgató és a többi tanár tanácstalanul mered az ájult kis sárvérű korcsra, aki pont a te gyerekeddel várandós. Ez a totális szívás, az már bizonyos, állapította meg magában, miközben azon kezdett el gondolkozni, mit is tehetne, hogy ez a dolog ne derüljön ki, tehát, hogy valamilyen formában, de köze van a lány áldott (azaz jelen pillanatban áldatlan) állapotához. Egy idő után a csavarosnak mondható gondolatmenetéből Dumbledore hangja rázta fel, aki immáron újra nyugodtan, megfontoltan beszélt:
- Most legfontosabb teendőnk az, hogy kiderítsük, ki is a gyermek apja…
Ekkor a szőke mardekárost valamilyen különleges, már-már kényszerítő erő ragadta magával, melynek hatására a következőket cselekedte: levette a köpenyt, és odalépett az igazgató elé, s teljes komolysággal annak szemébe nézett a félhold alakú szemüvegen keresztül, s e szavakat motyogta:
- Én voltam professzor úr… az én hibám ez az egész. Azt hiszem, az ott az én fattyúm – bökött Hermione még teljesen lapos hasára, majd várt, hogy a vezető kimondja rá az ítéletet. Igaz, amint az őszinteségi roham elmúlt, már meg is bánta, hogy mindent elmondott, főleg, mivel egyáltalán nem érdekelte sem a baba, sem a fiatalasszony sorsa. Felőle akár mindkettő meghalhatott volna abban a szent pillanatban, nem számítottak neki. Ám ekkor az igazgató meg sem szólalt, csak halkan annyit jegyzett meg:
- Köszönöm Poppy.
- Nincs mit, ez volt a dolgom – hárította el szerényen az idősödő javasasszony, ajkán kedves mosollyal.
- Ugyan, mit köszönsz, Albus? – érdeklődött Mcgalagony kíváncsian.
- A bájital, amit Hermione elfogyasztott nem csak rá volt hatással, hanem a gyermek apjára is. Bárhol is legyen az illető, ha elhangzik a kérdés, azonnal felkeresi a kérdezőt, és bevall neki mindent. Nos, Draco esetében is ugyanez történt – pillantott diákjára Dumbledore, akinek acélszürke szemei valósággal villámokat szórtak, hiszen rútul tőrbecsalták. Amint ezt végiggondolta, lelkét a féktelen düh ragadta magával egy határozott mozdulattal. Végül megszólalt, hangja érzelemmentesen csendült az ideges némaságban:
- És most mit vár el tőlem professzor?
- Azt, amit tenned kell, fiam. Menj haza, beszélj anyáddal, mondd el neki mit tettél, majd ő gondoskodik a büntetésedről. Amíg vissza nem térsz, minden tantárgy tanulása alól fel vagy mentve, és elvárom, hogy Narcissával együtt térj vissza. Most pedig indulj csomagolni.
- És Grangerrel mi lesz?
- Az ő szüleit idehívom, beszélek velük és a lányukkal egyaránt – míg beszélt, az igazgató papírt, tollat bájolt magának, leírt egy gyors üzenetet, lepecsételt borítékba helyezte, majd átadta Draconak.
- Most pedig elvárom, hogy távozz. Az egyik hopp-poros kandalló a rendelkezésedre áll.
A diák csak bólintott, illendőn meghajolt tanárai és vezetőjük felé, majd gyors léptekkel a pince felé indult. Amikor átlépte a hálószoba küszöbét, becsapta maga mögött az ajtót, a levelet pedig levágta az éjjeliszekrényére, majd a ruhásszekrényhez lépett, aljából elővette az utazóládáját, és néhány okvetlenül szükséges ruhadarabot belehajított. Továbbá a kupac tetejére hajította az irományt, majd nagy zörej kíséretében zárta le a láda tetejét. Mielőtt elhagyta volna a klubhelyiséget, vetett egy pillantást a sötét kandalló felett függő órára, s rájött, hogy majd’ egy órán át készülődött. Végül ezt felismerve csak megvonta vállait, s belépett az egyik hopp-porral üzemelő kandallóba, majd a port elhajítva elkiáltotta magát:
- A Malfoy-kúria! – s másodpercekkel később már el is tűnt a Roxfortból.

Hermione csak akkor tért magához, amikor a lemenő nap vérvörös fénye bevilágított a Gyengélkedő egyik hatalmas, kétszárnyú ablakán. Először nem értette, mit is keres a betegágyban, de nem sokkal később erre a kérdésére is választ kapott, amikor Madame Pomfrey belépett a helyiségben, kezében egy gőzölgő csészét tartva, melyet végül átadott a griffendéles diáklánynak, s kissé nyugtalan hangon kérdezte:
- Hogy vagy lányom?
- Azt hiszem jól, köszönöm – felelt illedelmesen, majd belekortyolt a gyógynövényekből készített főzetbe, melynek kellemes, hűs menta íze volt, s egyik pillanatról a másikra kibukott belőle a kérdés – Madame Pomfrey, miért vagyok itt?
- Elájultál, Hermione – jött a válasz, s a lány mintha a habozás árnyár vélte volna felfedezni az asszonyság arcán, aki végül folytatta megkezdett mondatát -, Piton professzor hozott el ide, hogy megvizsgáljalak.
- És megtudta miért történt velem az, ami? – a felelet csupán egy bólintás volt, amitől a diáklány kissé megrémült. Ugyan mi történhetett vele? Hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem, a kérdés azonban továbbra is ott lógott a levegőben. Végül a gyógyfüvek bölcs ismerője megköszörülte a torkát, s miközben leült az ágy szélére, így szólt:
- Nézd, Hermione, amit most mondani fogok, meg fogja változtatni az egész életedet, úgy hiszem. Nos, nem csigázlak tovább, azért ájultál el, mert… mert Draco Malfoy gyermekét hordod a szíved alatt, ha jól saccolom, nagyjából két hónapja.
A szavak hallatán Hermionén heves szédülési roham vett erőt, érezte, amint a szoba forogni kezd vele, majd kezéből elejtette a még félig tele lévő csészét, mely ezer apró darabra töredezett a padlón. Ez nem lehet igaz… teherbe esett Draco Malfoytól! Ilyen nincs, ilyen egyszerűen nem létezik! Agyában hevesen dübörögtek a különféle gondolatok, melyek már-már annyira zavarták, hogy fizikai fájdalom vett erőt rajta, a feje erősen lüktetni kezdett. Két reszkető kezébe temette arcát, s érezte, amint könnyei kibuggyannak a szeméből. Ekkor Pomfrey asszonyság átölelte a vállát, s pár jó szóval próbálta nyugtatgatni a lányt, ám nem járt sok sikerrel. Egy idő után kinyílt a Gyengélkedő ajtaja, és a Granger házaspár lépett be rajta, az igazgató társaságában, kissé megilletődve. Lányukat megpillantva mindketten odaszaladtak hozzá, az asszony szintén sírt, az apa pedig nem is igazán tudta mit is mondhatna.
- Jaj, anya! – ölelte át az asszony nyakát Hermione, miközben Mrs. Granger biztatón magához ölelte lányát.
- Semmi baj kicsim, semmi baj.
- Ugyan hogy ne lenne baj? Hiszen gondolom már tudjátok miért kellett idejönnötök. Minden az én hibám! – fakadt ki az eminens.
- Igen lányom, tudjuk – bólintott komoran az apa, majd nyugodt hangon folytatta – Nyugodj meg lányom, nem te hibáztál, hidd el! Minden annak az ostobának a hibája! Ó, bárcsak a kezeim közé foghatnám a nyakát!
- Csillapodjék uram, ez nem méltó hozzáállás, különösképp, hogy az ifjú Draco Malfoy jelen pillanatban nincs az intézményben – szólalt meg Dumbleodre, most először.
- Bocsánatot kérek a hirtelen felindulás miatt – húzta be kissé a nyakát a férfi, majd a lányával egyszerre megkérdezték:
- Hogyan? Miért nincs itt?
- Hazaküldtem az édesanyjához, hogy közölje vele a hírt. Ha jól sejtem, már holnap visszatérnek ide.
- Itt akarunk maradni, mindenképpen beszélnünk kell azzal az asszonnyal – jelentette ki a barna hajú asszonyság. Az igazgató bólintott:
- Ez csak természetes, asszonyom. A ma éjszakát itt tölthetik a lányukkal.
- Köszönjük.
- Igazgató úr, Harryék? – kérdezte hirtelen Hermione.
- A barátaid, akárcsak a többi iskolatársad úgy tudják, hogy egy allergiás roham miatt ájultál el.
- Hála az égnek – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány.
- Viszont lenne itt még valami, Hermione.
- Igen?
- Egy embernek el kell mondanod, mi történt. Muszáj, hogy valaki segítsen neked, amíg itt vagy. Javaslom, ez a személy ne Harry és Ron közül kerüljön ki.
- Nem, természetesen nem – értett egyet a diák. Sokat elmélkedett a megfelelő ember személyét illetően, majd így szólt:
- Megkérhetem Madame Pomfrey, hogy hívja ide Luna Lovegoodot?
- Persze, lányom – biccentett a nő, majd elindult, hogy írjon egy üzenetet a fent említettnek.

A nyugtalanító zöld pörgés végül elmúlt, s Draco ott állt a Malfoy-kúria csodálatos nappalijának kandallójában. Egy gyors bűbájjal rendbe szedte magát, majd kilépett a helyiségbe, s tekintete nyugodtan járt körbe a számára furcsa módon szinte semmit sem jelentő helyszínen: a sötétkék szőnyeg, falak, a gyertyákat tartalmazó aranyozott csillárok, a kényelmes bőr ülőgarnitúrák, az üveglapos vitrinek, s a színmárványból készült zongora, minden úgy volt elrendezve, mint amikor elment itthonról. Amióta Lucius börtönbe került, Narcissának semmihez sem volt kedve, holott pár hónapja még állandóan átrendezte a helyiségeket, mert mindig másként nyerték el a tetszését. Míg ezeken gondolkodott, egy enyhe mosoly jelent meg a szája szegletében, melynek jelentését talán még ő maga sem igazán tudta. Hirtelen egy hang csendült fel mellette:
- Uram, hogy-hogy itthon van? – Draco megperdült a tengelye körül, majd pillantása Udinra, a család egyik házimanójára esett, aki kissé félénken állt egyik lábáról a másikra.
- Semmi közöd hozzá – hárította el a kérdést a megszólított, miközben kinyitotta utazóládáját, kivette a levelet, majd visszacsukta a fedelet, és ráparancsolt a kis lényre:
- Ezt vidd fel a szobámba, most azonnal. És szólj anyámnak, hogy itthon vagyok, és sürgősen beszélnem kell vele. Itt várom.
Udine sután meghajolt, majd egy pukkanás kíséretében, a csomaggal együtt köddé vált. Draco pedig nyugodtan a nappaliban helyet foglaló bárszekrényhez lépett, s kevert magának egy gyors italt, majd azt kortyolgatva kényelembe helyezte magát az egyik kényelmes fotelban. Egy idő után léptek zaja ütötte meg a fülét, így letette a poharat, felállt, majd megfordult. Pillantása ekkor találkozott az anyjáéval. Mint fiának, neki is tejfölszőke haja, valamint jégkék szeme volt. Arcának vonásai hűvös nyugalmat sugalltak, noha szeméből ki lehetett olvasni a meglepettséget és értetlenséget egyaránt. Az asszony egy remek szabású sötétzöld selyemtalárt viselt, mely ragyogóan kiemelte annak karcsú, még mindig meseszép alakját. Draco odalépett hozzá, illően kezet csókolt, majd így szólt:
- Üdvözöllek, anyám.
- Fiam, miért látlak ilyen hamar itthon? Nem az iskolában kellene tartózkodnod?
- De igen, csak… - Draco hangja mintha kissé elbizonytalanodott volna.
- Csak? – vonta fel vékony ívű szemöldökét Narcissa, miközben helyet foglalt, és intett gyermekének, hogy üljön le vele szemben. A fiú vonakodva teljesítette a kérést, majd a kis dohányzóasztal felett átnyújtotta a levelet, amit a nő habozás nélkül bontott fel, majd magában kezdte elolvasni. A mardekáros pedig nem tehetett mást, mint várt. Már előre rettegett az anyja reakciójától, s mint kiderült, volt is oka. Amikor a levél végére ért, Narcissa felpillantott, majd összegyűrte a pergament, s dühösen pillantott a fiára.
- Igaz ez, Draco? Teherbe ejtettél egy sárvérű korcsot?! – az asszony hangján hallatszott a sértettség. A másik csak lehajtotta a fejét, szőke haja az arcába hullt, úgy válaszolt:
- Igaz, anyám.
- És halljam mi végre tetted ezt? – a hangnem vádlóba váltott át.
- Mert… mert megkívántam.
- Ezért? Csupán ennyi?? „Mert megkívántam.”, azt hiszed ennyivel ezt el lehet rendezni? Ebben a bizonyos Hermione Grangerben a te gyermeked növekszik fiam! A Malfoy család következő generációjának első tagja! Ehhez mit szólsz? – a hölgy itt már majdhogynem tombolt dühében.
- Nem érdekel anyám. Az a gyerek nem méltó rá, hogy az utódomnak nevezze bárki is.
- Pedig az lesz fiam, ezt nem tagadhatod le, semmi szín alatt! Az egy dolog, hogy a származása sajnálatos módon nem a mi normáinknak megfelelő, de ez most nem számít.
- Akkor mi számít, anyám? – tette fel a teljesen jogos kérdést Draco.
- Az, hogy nem tagadhatod le a gyermeket. Részt kell venned a nevelésében.
- Tessék? Nem lenne egyszerűbb, ha Granger elvetetné?
- Te teljesen meg vagy őrülve fiam! Egy ártatlan életet nem olthatsz ki csak azért, mert közöd van hozzá!
- Te is ezt csináltad, amikor elvetetted az öcsémet! – támadt a nebuló. Narcissa ekkor úgy érezte, mintha egy hatalmas pofon csattant volna az arcán. Hogy merészeli ez a kölyök felemlegetni azt a napot? Semmi köze hozzá!
- Az egészen más volt… - védekezett a nő.
- Dehogyis volt más! Csak azért szabadultál meg tőle, mert nem az én apám volt a vérszerinti apja, hanem a szeretőd, Rod Lestrange!
- Honnét veszed ezt az arcátlanságot?!
- Honnét anyám, mit gondolsz? Természetesen a kopogó szellemtől! Elmondott nekem mindent, töviről hegyire, még azt is megmutatta, hol találom a tárgyi bizonyítékokat, orvosi jelentéseket, egyebeket, például pár szerelmeslevelet.
- Ne merj elkanyarodni az eredeti témától, Draco Malfoy! Most nem az én baklövéseimmel kell foglalkoznod, hanem a sajátoddal. Nem hiszem el, hogy a Sziklaszív-törvénye még rád is vonatkozik! – fakadt ki Narcissa.
- Hogy a mi? – vágott értetlen arcot Draco. Mégis miről beszél az anyja? Ám bármennyire is szeretett volna, választ nem kapott, mert a nő csak megrázta a fejét, és csak ennyit mondott, immáron teljesen nyugodt hangnemben:
- Semmi fiam, nem érdekes. Majd egyszer úgyis megtudod. De most csak az a fontos, hogy eldöntsük, mi lesz a születendő fiad sorsa.
- Engem egyáltalán nem érdekel… - a mondatot azonban nem tudta befejezni, mert az anyja a szavába vágott:
- Ezt pontosan tudom fiam. De ettől függetlenül engem igenis érdekel. S már azt is tudom, mi lesz a büntetésed – vett egy mély levegőt Mrs. Malfoy – Igaz, feltehetőleg neked jobban fog fájni, mint nekem, pedig hidd csak el, nem volt könnyű így döntenem… amint vége az iskolának, feleségül veszed Hermione Jane Grangert. Én ugyanis nem fogom tétlenül végignézni, amint a fiad apa nélkül nő fel.
- HOGY MICSODA?! – kiáltott fel indulatosan Draco. Ezt még az ő anyja sem mondhatja komolyan! Még hogy ő feleségül vesz egy sárvérű kis korcsot? Talán az egyik legrosszabb rémálmában, de még ott sem nagyon, nemhogy a valóságban! Ezt nem lehet, egyszerűen nem. És nemcsak azon okból kifolyólag, hogy nem lenne gusztusa hozzá, hanem azért is, mert ekkora arcátlanságot még senki sem követett el a családban, s nem akart ő lenni az, aki ezt elsőként megteszi.
- Nem teszem meg –mondta a kitörése után pár másodperccel -, egyszerűen nem és kész.
- De megteszed fiam, még mennyire, hogy megteszed! Még ma visszamegyünk az iskolába, és beszélek a lány szüleivel. Nagy valószínűséggel osztják majd azon véleményemet, hogy jelen helyzetben a legjobb, amit tehetünk, az az előre elrendezett házasság, még a rangbeli különbségek ellenére is.
- Ezt nem hiszem el! Hát ennyire nem érdekel, hogy mennyire megalázó dologra kényszerítesz?!
- Annyira nem érdekel, mint amennyire téged sem érdekel egy ártatlan élet.
Narcissa ezzel lezártnak tekintette a vitát, a közeli íróasztalhoz sétált, s annak valamelyik fiókjából elővett egy aprócska dobozt, majd a fia kezébe nyomta, és meghagyta neki, hogy egyenlőre menjen el a szobájába, majd csak este mennek vissza a tanintézménybe. Draco pedig kénytelen-kelletlen vonult el. Belépve a feketére festett falak és méregzöld bútorok közé, kissé megnyugodott. Ez volt az a hely, ahol istenigazából otthon érezte magát. Aztán hirtelen megérezte a kezét lágyan érintő bársonyt. Pontosan tudta, mi lapul benne, de azért kinyitotta: a vörös anyagban egy csodálatosan megmunkált jegygyűrű lapult, melynek alakja egy kígyót mintázott, aminek szájában egy közepes méretű gyémánt foglalt helyet. Ez volt az édesanyja jegygyűrűje…s hamarosan Granger kezét ékesíti majd. A gondolatra Draco becsapta az aprócska fedelet, majd elhajította a dobozkát. Sajnos azt már előre tudta, hogy az apró drágaságnak nem lett semmi baja.

Mrs. Granger épp rávette lányát, hogy elaludjon az éjszaka, amikor halkan kinyílt a helyiség ajtaja, és a férje lopakodott be rajta. Gyorsan odament hozzá, majd suttogva, nehogy gyermeküket felébressze, így szólt:
- Az igazgató látni akar minket.
- Ilyenkor? – lepődött meg az asszony. Vajon mi lehet ennyire folyton ennyire kései órán?
- Igen – bólintott a férfi, majd folytatta – Azt mondta, valakit okvetlenül meg kell ismernünk, és, hogy beszélni akar velünk.
A nő erre csak sóhajtott egyet, majd megadóan felemelte kezeit, jelezve: nincs ellenvetése, mehetnek. Amint kiértek az ajtón, felgyorsították lépteiket, majd nem sokkal később már a kiterjesztett szárnyú sas madár szobra előtt álltak.
- Emlékszel mi volt a jelszó? – vetett egy kérdő pillantást Mr. Granger a feleségére.
- Bagoly Berti -féle minden ízű drazsé – jött a felelet könnyedén, így nem sokkal később már a lépcsőn haladtak felfelé. Amikor beléptek az igazgatói szobába, ott az egyik kényelmes karosszékben egy hosszú méregzöld talárt viselő nőt pillantottak meg. Szőke haja fel volt kontyolva, acélszürke szemei semmitmondón mérték végig a két belépőt. A kissé zavart csendet végül az igazgató nyugodt hangja törte meg:
- Nos azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerkedjenek, én nem is zavarom önöket – azzal az esetleges válaszokat meg sem várva távozott. Az ismeretlen hölgyemény pedig kecsesen felállt, majd dallamos, ámbátor mégis rideg hangon szólalt meg:
- Üdvözlöm önöket, a nevem Narcissa Black Malfoy. Én vagyok Draco édesanyja – mutatkozott be, majd kezet fogott a szülőkkel, akik szintén követték eme gesztust. Végül mindannyian leültek, majd végül Mrs. Malfoy kezdett bele a maga mondandójába.
- Hát, nem is nagyon tudom, hol kezdjem… talán legjobb lesz, ha valahol az elején. Nem tudom, hogy sárvérűekként mennyit hallottak a Sziklaszív-törvényéről.
- Semmit, asszonyom – felelték egyszerre, bár hangjukban a sárvérű jelző miatt volt némi rosszallás, amit azonban úgy tűnik, Narcissa nem különösebben óhajtott figyelembe venni.
- Akkor azt hiszem, legjobb, ha először erről beszélek, noha mindannyian nagyon jól tudjuk, minek jöttünk ide. Tehát ez a szabály már több évszázada átokként sújtja a Malfoyokat, azok közül is inkább csak a férfiakat. Ennek pedig az az oka, hogy egy nagy hatalmú boszorkány, név szerint Elena Riotto, ebből a famíliából nézte ki magának a jövendőbelijét. Ezzel, gondolhatják, még nem is lenne semmi gond. Igen ám, csakhogy a férfi akkor már megérte egy asszony kezét, sőt feleségül is vette. Elena hiába vetette be minden csáberejét, nem sikerült meghódítania a választottat, még akkor sem, amikor valótlanságokat állított arról, hogy a feleségnek szeretője van, holott ez ugyebár nem volt igaz. Ezzel a boszorkánynál betelt a pohár, és egy estély alkalmával, amin a Malfoy házaspár is tiszteletét tette, megátkozta a férfit. Az átok lényege a következő: a férfi teljesen érzelemmentessé válik, egyes-egyedül talán a fiaikat szeretik valamennyire, s csak a rossz érzések élhetnek bennük. Sajnos, azt tapasztalom, hogy az átok a fiamat is sújtja, de még súlyosabban, mint az apját. ’t ugyanis a születendő gyermek sorsa sem érdekli.
- Ezt az arcátlanságot! – tört ki hirtelen Hermione apja – Még hogy nem érdekli a saját fia sorsa!
- Sajnálom, de ez az igazság – jegyezte meg halkan Narcissa. Azt ugyan nem értette, miért viselkedik így… talán szégyelli, hogy a fia is a Sziklaszív-törvényének áldozata? Talán. Egy ideig mindannyian csak hallgattak, végül a griffendéles nebuló édesanyja szólalt meg:
- Gondolom nem csak azért jött ide, hogy ezt elmondja. Mert akárhonnét is nézem, ezzel az információval nem sokra megyünk.
- Ezzel magam is tisztában vagyok – bólintott a szőke hölgyemény.
- Akkor valamiféle javaslata is van, ugye?
- Igen. Nos, én ezt már közöltem a fiammal: ha önök is beleegyeznek, Draco az iskola befejezése után azonnal feleségül veszi Hermionét.
- Tessék? – nézett össze a két másik felmenő. A lányukat 17 évesen azonnal adják férjhez? Ez egy kissé őrült ötlet… de ha nincsen más megoldás…
- Nem is tudom… nem túl veszélyes vállalkozás ez? Az a sok pénz, amit felemésztene, meg a többi… és vajon hogy viselné ezt a lányunk?
- Abban biztos vagyok, hogy ez önöknek semmibe sem kerülne, mindent én állnék, hiszen a férjem börtönben van. A fiam és menyem pedig élhetnek velem a kúrián.
Narcissa hangja kissé megbicsaklott, amikor kimondta a „menyem” szót. Csak most ébredt rá, mit tett: aláírta Draco halálos ítéletét. Mert valószínűleg innen már nincsen visszaút. Minden idegszálával érezte, hogy sikerült meggyőznie a szülőket. S milyen igaza lett!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés