A házaspár összenézett, egy ideig csak némán meredtek a másik szemébe, nem tudták eldönteni, mit is mondhatnának. Az egyik pillanatban még a leghűbb vágyuk, hogy megöljék azt, aki teherbe ejtette a lányukat, a másikban pedig már azon elmélkednek, hozzáadják-e gyermeküket az illetőhöz. Semelyikük sem tudta igazán, mi is lehet a helyes döntés, hiszen immáron nem csak a lányukra kellett gondolniuk, hanem születendő unokájukra is. Ez volt az, amit igazán nehezükre esett feldolgozni, és ezzel együtt elfogadni. Hermione érdeke nyilvánvalóan az lenne, ha most azonnal elvinnék az iskolából, és segítenének neki a gyerek körül, megakadályozva azt, hogy ez a bizonyos Malfoy a közelükbe férkőzhessen. Ám ugyanakkor úton útfélen eszükbe jutott a baba, akinek apára van szüksége. S bár az apja egy érzéketlen ember, ugyanakkor a varázslóvilág egyik legelőkellőbb családi ágának leszármazottja. Ráadásul az anyja maga volt az, aki felajánlotta a házasság lehetőségét. Ezt végiggondolva mindketten egy aprót bólintottak a másik felé, majd teljesen egyszerre szólaltak meg:
- Ha nincs más megoldás… ám legyen. A tanítás befejeztével a gyerekeink… házasságot kötnek.
S valamilyen furcsa oknál fogva abban a pillanatban, amint kimondták, meg is bánták a döntést, mert tudtál, ez csak a baba érdekeit szolgálja, senki másét. Narcissa eme határozatot egy bólintással fogadta el, majd így szólt:
- Itt az ideje, hogy az eljegyzést hivatalossá tegyük, nem gondolják?
Így aztán hárman indultak el a Gyengélkedő felé, melynek ajtajában Draco álldogált, mint aki nem igazán tud mit kezdeni magával. Lehet, hogy valóban így is volt, de erről senki sem kérdezte meg a fiút. Anyja csupán kezének egyetlen intésével jelezte gyermekének, hogy kövesse őket, aki kénytelen-kelletlen tett eleget a döntésnek, és lépett be a gyógynövény illatú helyiségbe. Eközben a Granger házaspár mindkét tagja alaposan megnézte magának Dracot, de egyikük sem igazán tudott róla véleményt formálni. Volt benne valami, ami taszította a szülőket, de ugyanakkor valami pedig egyfajta különleges vonzalmat eredményezett bennük a mardekáros irányába. Amikor már mindannyian be0nt álltak a hatalmas helyiségben, egy hang ütötte meg a fülüket az egyik függöny mögül:
- Nyugalom, Hermione – szólt az igazgató kellemes, pihentető, kissé vigasztaló hangon. Ekkor a hallgatózók fülébe eljutott egy enyhén szipogó hang:
- Ugyan hogy lehetnék nyugodt professzor úr? Ha igaz, amit mondott… hamarosan aláírhatom a halálos ítéletemet.
- Ez azért így nem igaz, lányom – szólalt meg egy hirtelen ötlettől vezérelve Mrs. Granger, miközben a férjével és Narcissával az ágyhoz sétáltak. Dracot egy szavak nélkül hozott közös döntés alapján egyenlőre a leplen kívül marasztalták.
- Dehogynem, anya! Te nem tudod kihez akartok hozzáadni! A legnagyobb görényhez a földön! – Hermione hangja igencsak vádlón csengett. A szülők erre nem igazán tudtak mit mondani. Sajnos nem tudták eldönteni, a lányuknak mennyire van igaza, vagy mennyire nem.
- Sajnálom lányom, de nincs más választásod.
- Miért?
- Mert most már a gyerekedre is gondolnod kell.
- Persze, mindenkinek csak a gyereken jár az agya, igaz? Az, hogy én mit is akarok, nem számít?
- Ebből elég volt, Hermione! – emelte fel kissé a hangját az édesanya, majd azonnal meg is bánta azt. Nem akart fájdalmat okozni a lányának… de ez már nem számított túlzottan. Vett egy mély levegőt, majd bocsánatkérő hangon szólalt meg:
- Sajnálom, lányom… nem akartalak megbántani, de kérlek próbáld meg megérteni, miért döntöttünk így.
- A pénz miatt – vette oda foghegyről a megszólított, majd folytatta – de tudod mit? Ha már tönkreteszitek az életemet, legalább legyek rá büszke: rendben, hozzámegyek Malfoyhoz – abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, Narcissa már intett is kezével Draconak, hogy lépjen elő. Az kissé vonakodva teljesítette a kérést, majd az ágyhoz lépett. Amikor a két fiatal egymásra nézett, mindkettejük szeme valósággal villámokat szórt.
- Fiam, vedd elő, amit hoztál! – szólította fel a mardekárost az anyja teljesen nyugodt hangnemben. Draco vetett egy értetlen pillantást felmenőjére, majd hirtelen megértette: belenyúlt talárja zsebébe, melyből azonnal előkerült a kis dobozka. Hermione tekintete is az apróságra vetődött, s szemei mintha kissé elfátyolosodtak volna. Hát ennyi volt… még ma akarata ellenére Draco Malfoy jegyese lesz, sőt hazaérkezésük másnapján már hozzá is kell mennie. A lány érezni vélte, amint a világ kifordul sarkaiból, ám valamilyen erő nem engedte, hogy eszméletét veszthesse. Amikor már újfent teljesen magánál volt, kezén már ott virított a jegygyűrű, Malfoy pedig gyűlölködő pillantásokat vetett rá, melyeket azonnal viszonzott. A szülők nyilván megérezhették a fiatalok közötti feszültséget, mert nem sokkal később a szőkével együtt távoztak, hagyva, hogy Hermionéra valósággal rászakadjon a magány. Telt múlt az idő, amikor kinyílt az ajtó, és Luna lépett be rajta, majd gyors léptekkel barátnője ágya felé vette az irányt.
- Szia Hermione – köszönt.
- Szia Luna – viszonozta az üdvözlést kissé fáradt hangon a másik lány.
- Miért szeretted volna, hogy idejöjjek? – érdeklődött kíváncsian a hollóhátas nebuló.
- Mondanom kell neked valamit. Valamit, amit nem mondhatsz el senkinek, elég hosszú ideig – sóhajtott Hermione. Ez kissé meglepte Lunát, még sohasem látta ennyire elkeseredettnek barátnőjét. Ugyanakkor azt sem értette, miért vele akar beszélni, ha egyszer Ginny volt a legjobb barátnője? Inkább nem tette fel a kérdést, hanem minden figyelmét a lányra irányította.
- S mi lenne az? – csupán ennyit mert kiejteni a száján, semmi mást.
- Ezt – azzal Hermione felemelte a kezét, s egyik ujján azonnal megtört a fény. Luna kissé hunyorgott, majd felismerte, hogy az akármi voltaképpen egy…
- …eljegyzési gyűrű? – kérdezte hirtelen. A griffendéles tanonc csak komoran bólintott.
- De mégis ki jegyzett el?
- Malfoy… - suttogta megtörten Hermione, és szeméből újabb könnycseppek eredtek útnak.
- Miért? – Luna nem tudta, mit is gondoljon. Nem értette ezt az egészet. Miért jegyezte el az a görény a lányt, ha nem szereti, hanem gyűlöli? Túl zavarosnak tűnt az egész.
- Mert terhes vagyok…
- Úristen! – csak ez az egy szó jött ki a mézszőke hajú leány ajkai közül.
- Tudom, én is így érzek.
- De mi lesz most veled?
- Nem tudom, Luna. Isten a tanúm, nem tudom. Az biztos, hogy szenvedni fogok.
- Ne mondd ezt! Malfoy csak nem olyan görény, hogy ártson neked, amíg várandós vagy!
- És mi lesz azután? – csattant fel Hermione – Ha a gyerek megszületik, Malfoy gond nélkül végezhet velem. Nem érek neki semmit sem.
- Kell, hogy legyen kiút!
- És van is – lépett be a helyiségbe újfent Dumbledore.
- Mi lenne az? – kérdezték egyszerre a lányok.
- A válás, Hermione. Egy idő után elválhatsz Dracotól, nem kell az életedet mellette leélned.
- Ebben van valami… - gondolkozott el Hermione. De ez akkor sem lehet igazi megoldás. Mi lenne utána? Nem szabadulna meg a mardekárostól, mert annak továbbra is jogában állna látogatni a gyerekét. Ezeket a gondolatokat végül Luna foglalta egy mondatba.
- De utána sem szabadulna meg Malfoytól igazán!
- Ez igaz – értett egyet az igazgató – de még mindig nagyobb szabadságot adna neki.
- Majd még gondolkozom az ajánlatán, professzor úr.
- Tedd azt, Hermione. Továbbá, hogy tanulmányaidat folytathasd, a hasad el lesz bájolva, így senki sem érzékel majd semmit a változásból.
- Köszönöm.
Az igazgató távozott, s nem sokkal később Luna is elhagyta a Gyengélkedőt. Hermione pedig majdhogynem álomba sírta magát.

Az idő kereke újra továbbgurult, s szépen lassan minden megváltozott. Hermione kijöhetett a kórházi részlegből, és újra tanulhatott, viszont gyakran kellett visszamennie kontroll ürügyén. Barátai furcsállták ezt, néha megpróbálták szóvá tenni, de nem kaptak egyértelmű választ, így szépen lassan eltávolodtak a lány mellől. Egyedül Luna tartott ki mellette, tudva az igazat mindig azon volt, hogy segítse a másikat, ugyanakkor azonban még mindig nem akarta elmondani barátnőjének, hogy Malfoy már az ő testébe is beférkőzött, igaz, következmények nélkül. Túlzottan félt Hermione esetleges reakciójától.
Draco és Hermione továbbra is féktelenül gyűlölték egymást, egyre többször és többször szólalkoztak össze, de csak a zárt tantermi ajtók mögött, nem akarták „kiteregetni a magánéletüket” a többiek előtt. Időközben kiderült, hogy a griffendéles növendék valóban egy fiút hord a szíve alatt. Eme információt a leendő nagyszülők kitörő örömmel fogadták, még Narcissa is, aki azonban még mindig neheztelt a fiára, és annak mennyasszonyára egyaránt.
A RAVASZ vizsgákat Hermionénak sikerült hibátlanul letennie, de ennek mégsem tudott szívből örülni, hiszen az aurorképzőbe nem vehették fel a állapota miatt. Ez csak még jobban feldühítette, majdhogynem már átkozta méhének növekvő gyümölcsét, pedig az igazából nem tehetett semmiről.
Draco is egyre feszültebb lett, különösen azután, kissé botrányosra sikeredett a szakítása Pansyval. A lány szó szerint őrjöngött, mindennek elhordta a fiút, pedig még nem is tudta az igazi okot. A korholt „igazság” csupán annyi volt, hogy Draco talált magának valaki mást, aki jobban illik hozzá. S ennek még csak a fele sem volt igaz.
Ilyen feszültség uralkodott most a Malfoy-kúria felé robogó autóban is, melyben az ifjú jegyesek ültek gondolataikba mélyedve. Valahogy egyikük sem akarta elfogadni a tényt, hogy holnap mindenképpen oltár elé kell állniuk.

Az autó egy idő után lelassított, amikor egy hatalmas, kovácsolt vas kapuhoz ért. Az szinte azonnal kinyílt, így a jármű minden gond nélkül gurulhatott be a murvával borított felhajtón. Hermione kíváncsian tekintett ki az ablakon: az út mindkét oldalán kis rózsabokrok húzódtak, némelyik már bontogatta szirmait. A park smaragdszínű füve gondosan le volt nyírva, a közepén egy hófehér pagoda állt, melyet most fehér virágokkal futtattak be, a közelgő esküvő "örömére". Körülötte aprónak tűnő kerti székek sorakoztak, a vendégek számára. Ahogyan ezeket szemügyre vette, Hermione elszomorodott. Bármennyire is próbálta magát meggyőzni, hogy ez az egész csupán egy álom, és nem lesz semmilyen esküvő, most fel voltak vonultatva előtte a fájdalmas valóságot jelző eszközök. Ekkor az autó hirtelen fordult, hogy kikerülje a kúria előtt álló szökőkutat. Az egy ölelkező szerelmespárt ábrázolt, akiket bármelyik pillanatban elnyelhetnek a tenger dühöngő hullámai. A lány ezt csak egy gúnyos mosollyal jutalmazta. Még hogy szerelem, gondolta, már azt sem tudom, hogy ez mit is jelent. Az autó időközben fékezett, majd egy zöld-ezüst színvilágú ruhát viselő komornyik nyitotta ki az ajtaját. Hermione kissé megilletődve szállt ki, s végigmérte az ismeretlent. A férfinak rövid, ősz haja volt, szemei zafírkékek, böre enyhén napcserzett, termete jó kiállású. Most kezet
nyújtott a lánynak:
- Üdvözlöm, Ms. Granger, a nevem Robert Crytos. Én leszek az Ön segítségére - miután kezet fogtak, a lány a hatalmas tölgyfaajtóra emelte a tekintetét, mely mögött éppen abban a pillanatban tűnt el a vőlegénye. Egy pillanatig magát az épületet is szemrevételezte: a falak törtfehér színűek, a bejárati ajtóhoz márványlépcső vezetett fel, a 4 emelet ablakainak keretét arannyal futtatták be. Ezt a fényűző pompát csak halkan sóhajtott, majd újra Robertre nézett, aki kedvesen mosolygott rá.
- Maga nem gyűlöl engem? - kérdezte ledöbbenve.
- Miért gyűlölném, asszonyom? - kérdezett vissza a férfi.
- Talán mert egy sárvérű korcs vagyok, akinek semmi köze ehhez az előkellő családhoz.
- Ez ostobaság: Ön az anyja az úrfi fiának. Ez pedig, ha őszinte akarok lenni, kész csoda. Mindig is abban a hitben éltem, hogy az az ostoba Ms. Parkinson lesz az Úrnő Narcissa asszonyom halála után.
Hermione erre már nem nagyon tudott mit mondani, inkább témát váltott:
- Nem tudja véletlenül, hogy merre van a szobám? Szeretnék lepihenni...
- Természetesen asszonyom, ám előtte még találkoznia kell Mrs. Malfoyjal, és néhány rokonnal, akik most egy ideig itt fognak élni. Később mindent szívesen megmutatok magácskának.
Azzal a karját nyújtotta felé. A lány ezen csak elmosolyodott, majd belekarolt az idős férfiba. Úgy érezte, talált magának egy barátot, ebben a rideg világban. Nem is sejtette, hogy az egyik emeleti ablakból valaki figyeli őket.

Az illető magas volt, igen izmos alkatú, amit a testét fedő ruhadarabok igen csak kiemeltek. Fehér lenvászon inget viselt, melyet merészen csak félig gombolt be, valamint egy sötét farmert, s hozzá illő szandált. Bőre kreol színű volt, haja rövid, sötétszőke, amolyan elegánsan kócos fazon. A szemei pedig ugyaonolyan szürkék, mint Dracoé. Marco De la Reynek hívták, ő volt a Malfoy-fiú unokatestvére, s egy hónappal fiatalabb annál. Tekintete elmélyülten figyelte Hermionét, s szíve valahogyazonnal hevesebben kezdett verni. Tetszett neki a kis sárvérű lány, még akkor is, ha már foglalt volt. Valami igencsak vonzotta ebben a lányban: talán az, hogy lényegesen egyszerűbb személyiségnek ígérkezett, mint az ő menyasszonya. Ekkor kinyílt a hálószobája ajtaja, majd egy kedves, csevegő hang szólt hozzá:
- Marco, megjött a lány, nem jössz le velem köszönteni őt? - Marco megfordult, s szembetalálta magát Carmennel, a menyasszonyával. A lány valójában csodaszép volt: sötétvörös haja nagy hullámokban hullt a hátára, a nyári, sötétkék egyberuha tökéletesen illett hófehér bőréhez, és smaragdzöld szeméhez. Ám a legény mégsem szerette, ennek pedig egyetlen oka volt: Carmen 3 évvel ezelőtt egy lovasbaleset miatt megbénult, s azóta is tolószékhez volt kötve.
- De, persze. menjünk - bólintott, majd megkerülte a lányt,s megfogta a tolószék két foggantyúját. Egy határozott mozdulattal megfordította a kis szerkezetet, majd elindultak a díszes folyosókon keresztül a nappali felé, hogy találkozzanak Hermionéval.

Együtt sétáltak fel a lépcsőn, majd Robert kitárta előtte az ajtót, s maga elé engedte. Útjuk azonnal a társalgóba vezetett, ahol három ember várt rá: Narcissa, és két Hermione-korabeli fiatal, akiket még nem ismert, egy fiú, és egy lány. A leány bár tolószékes volt, kedvesen mosolygott rá, a fiú azonban majdnem olyan érzelemmentesen tekintett rá ahogyan Draco szokott. Ebből jött rá, hogy nyílván rokonok. Majdhogynem vigyázzállásban állt a leány mellett, jeges pillantása azonban időről időre
majdhogynem türelmetlenül pásztázta végig Hermionét. A közöttük beállt zavart csendet végül Narcissa hangja törte meg:
- Nos... üdvözöllek, Hermione. Mostantól ez a kúria lesz a te, és születendő gyermeked otthona. Ők itt ketten a férjem unokaöccse, Marco De la Rey, és a menyasszonya, Carmen Smith. Pár hónap erejéig ők is velünk fognak élni - a leány bizonytalanul biccentett feléjük, míg idegességében egyik lábáról a másikra állt. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel: Narcissa és Marco ridegségével, és az ebben elvegyülő, Carmenből áradó melegséggel. Meg se mukkant, csupán némán meredt maga
elé, amikor hirtelen a másik lány megkérdezte:
- Hogy vagy? - gurult oda hozzá. Hermione néhány másodpercig döbbenten nézett rá, majd kissé feszengve válaszolt:
- Köszönöm... jól...
- Gyere, megmutatom a szobádat - azzal már meg is fogta a kezét, és elkezdte húzni kifelé a szobából. Senki sem állt az útjukba, amikor kiértek, Hermione végül kinyögte, ami a szívét nyomta:
- Robert hol van? Azt mondta, majd ő megmutatja a szobámat...
- Miatta ne aggódj, más feladatot bíztak rá. Majd én szépen elvezetlek oda.
Amikor elérték a lépcsőt, Carmen elővette varázspálcáját, és pár suhintással felemelte tolószékét, így lebegett fel a sétáló volt
griffendéles mellett. Némán haladtak át a folyosók útvesztőjén, majd egy gazdagon díszített ajtó előtt fékeztek.
- Nos, itt volnánk - nyitott be Carmen. Belépve Hermionéval majdhogynem megszédült a világ: pontosan ugyanolyan szobában állt, ahol Draco elvette a szüzességét. Döbbenetében szabályosan lerogyott az ágyra, mit sem törődve újdonsült kis barátnője aggódó tekintetével.
- Biztos minden rendben??
Hermione mélyeket lélegzett, majd válaszolt:
- Igen, ne aggódj.
- Akkor én most magadra hagylak, pihend ki magad. Holnap nagy nap vár rád - azzal szinte hang nélkül hagyta el a hálót, s hajtotta be maga mögött az ajtót. Amint ez megtörtént, Hermione szeméből megállíthattalan módon kezdtek folyni a forró könnyek.
- Ezt nem hiszem el... miért kell még mindig ettől a helytől szenvednem? - motyogta maga elé, miközben végignyúlt a vörös selymen, a párnába temette arcát, s mély, nyugtalan álomba merült.

Mindeközben Draco a szobájában tartózkodott, s egy kényelmes karosszékben elterpeszkedve kortyolta a vörösbort a kezében tartott kristálypohárból. Hirtelen kopogtak az ajtón, s a volt mardekáros meglehetősen bosszúsan szólt ki:
- Ki az?
- Én vagyok, Draco, bejöhetek? - érdeklődött Marco az ajtó túloldaláról.
- Bújj be.
Marco belépett, s beletelt pár másodpercbe, mire megszokta az unokatestvére szobájában uralkodó félhomályt. Ledobta magát a közeli kanapéra, és ránézett Dracóra:
- Láttam a menyaszonyodat.
- Na és aztán? Hét évig volt szerencsém hozzá, és még most sem szabadulok meg tőle.
- Ne őt hibáztasd érte. Te voltál olyan hülye, hogy lefektetted.
- Minek is jöttél ide tulajdonképpen? - kapcsolt ekkor Draco, hiszen rokonával nem sűrűn beszélgettek eddig sem, és nem is voltak valami jóban. - El akarod nekem játszani a Nagy Szentet?
- Nem - rázta meg a fejét a másik - Csupán közölni akartam veled, hogy elcsábítom tőled Hermionét.
Erre Draco valósággal eltátotta a száját: fölpattant, és egy szempillantás alatt Marco előtt termett.
- Mit mondtál?! - kérdezte döbbenettel vegyes dühvel.
- Azt, hogy el fogom tőled csábítani a feleségedet.
- Te nem vagy normális! Neked is menyasszonyod van, öcsém!
- És? Kit érdekel? Úgyis tolószékhez van kötve... Így pedig nem ér semmit. A tied viszont igazán kívánatos csemege...
- Akkor is az én gyerekemmel terhes!
- Nocsak, hirtelen ilyen fontossá vált számodra a kis sárvérű korcs? - kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Nem erről van szó... Csak éppen nem füllik a fogam még egy botrányhoz...
- Ne aggódj öcskös, ebből nem lesz az - állt fel a másik, és megveregette Draco vállát. - Mindenesetre ne csodálkozz, ha sokkal több időt tölt majd velem, mint veled.
Azzal meg sem várva az esetleges reakciót, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Draco pedig hitetlenkedő szemeket meresztett utána.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés