Az esküvő reggele meglehetősen borongósan köszöntött rájuk, mintha csak a természet is tisztában lenne vele, hogy a mai nap semmiképpen sem az örömről szól. Amikor Hermione reggel kinyitotta a szemét, az első gondolta az volt, hogy nem akar hozzámenni Malfoyhoz. Gyerek ide, vagy oda, nincs szüksége erre a felfuvalkodott féregre. Ám bármennyire erős is volt benne ez az elhatározás, tudta, hogy úgysem lesz képes engedelmeskedni neki. Elvégtére is Draco Malfoy biztosan nem hagyná, hogy a születendő kisfiút is magával vigye. Emiatt pedig nincs más lehetőség a számára, mint a néma tűrés és beletörődés. Amikor ez eszébe ötlött, szemei elöntötték a könnyek, ujjai görcsösen szorították a keze között elterülő karmazsin színű selymet. Legszívesebben üvöltött volna kétségbeesésében, de ekkor valaki kopogtatott a hálószoba ajtaján. Felült, s álmosnak tettet hangon szólt ki:
- Igen, ki az?
- Én vagyok, Hermione - hallotta Luna kissé félénk hangját. - Bejöhetek?
- Persze, gyere csak.
A lány megilletődve sétált oda az ágyhoz, majd ült le az amellett álló karosszékbe.
- Hogy vagy? Azt hallottam, hogy tegnap kissé sikerült kiborítanod az anyósodat.
- Nos igen... Kerek perec közöltem a nagyságos asszonnyal, hogy nem vagyok hajlandó igénybe venni a kis segítői szolgálatait az öltözködés során. Mondanom sem kell, hogy az ő ízlését nem nyerte meg magának ez a verzió. De én ettől még prímán érzem magam.
- Vajon miért...? - tette fel kissé gúnyosan a költői kérdést a kis szőke, miközben azon elmélkedett, hogy miként közölje barátnőjével a nem éppen kellemes hírt.
- Valami baj van? - nézett rá félve a volt griffendéles.
- Lényegében akadna... Ron és Harry itt van.
- Tessék? Mit akarnak tőlem ilyenkor?
- Látták a két oldalas cikket a múlt héten megjelent Reggeli Prófétában. Gondolhatod, hogyan reagáltak.
- El tudom képzelni. Valószínűleg mindketten vérszemet kaptak, és most elégtételre várnak.
- Lényegében így is lehet fogalmazni. Most lent várnak rád a nappaliban. Egyedül is elbírsz velük, vagy biztos, ami biztos alapon azért menjek veled?
- Kösz a felajánlást, de nem szükséges. Meg tudom oldani - legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.
- Akkor már nincs egyéb teendőm, mint sok sikert kívánni. Pár óra múlva úgyis találkozunk - állt fel Luna, majd az ajtóból még vetett egy búcsúpillantást az összezavarodott Hermionera, s kilépett a helyiségből. Hermione pedig, mint az őrült, elkezdett kapkodni maga körül. Sebtében egy pólót és farmert aggatott magára, a haját pedig rövid fésülés után, tessék-lássék módon gumizta össze. Azzal valósággal lerobogott a széles márványlépcsőn. A nappaliba érve az első, ami feltűnt neki, a kellemetlen hangulat volt. Mindenből az idegenség áradt, még az egyik kanapén ücsörgő Harryből és Ronból is. Egy darabig elgondolkozva méregette őket, mintha csak arra próbálna rájönni, mi változtatta meg őket ennyire. Ám hamar feladta a próbálkozást, s leült a fiúkkal szemben az egyik fotelba.
- Sziasztok - köszönt bátortalanul. - Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Te teljesen megőrültél, Hermione? - kezdte meg a litániát mindenféle köszönés nélkül a Weasley-fiú. - Fel tudod fogni, mire készülsz? Össze akarod kötni az életedet azzal a húgyagyú Malfoyjal? Meg vagy zavarodva, mondd?
- Nézd, Ron - emelte fel a két kezét mintegy védekezőleg a lány. - Bármennyire is azt hiszitek, hogy önszántamból teszem ezt, nagyon tévedtek. És igen, nagyon is tisztában vagyok vele, talán jobban, mint ti.
- Ó, igazán? Ez esetben csak egy dologra adj magyarázatot: a Próféta miért úgy állítja be ezt az egészet, mintha ez volna álmaitok netovábbja?
- Ez igen egyszerű: azért, mert Narcissa így akarja. A markában tartja az egész sajtót. Amit ő mond, az számukra maga a Szentírás.
- De mégis, miért teszed ezt? - szúrta közbe ezt az igen csak alapvető kérdést Harry.
- Azért, mert nem tehetek mást?
- Miért? Január óta nagyon megváltoztál... Fogalmunk sincs róla, mi történt veled az utóbbi hónapokban, annyira eltávolodtál tőlünk.
- Sajnálom, de nem tehettem mást... Az az igazság, hogy nem mertem elétek állni, és elmondani, mi történt velem. Féltem, hogy meggyűlölnétek, ha tudnátok róla.
- Talán itt az ideje, hogy nekünk is elmondd, miről van szó, nem gondolod?
- De igen, igazad van. Nos, az igazság az, hogy terhes vagyok Malfoytól - mondta ki egy szuszra. Hosszú másodpercekre megint csak rájuk szakadt a néma csend, amit végül a két fiú döbbent felkiáltása tört megy:
- TESSÉK? TE TEHERBE ESTÉL ATTŐL A FÉREGTŐL?!
- Igen - bólintott egészen egyszerűen.
- Mégis, hogyan?
- A prefektusi bulin Malfoy szerelmi bájitalt itatott velem. Történt, ami történt, amiatt vagyok most itt.
- Egy valamit nagyon nem értek: hogyan hihetted azt, hogy emiatt megutálunk? Hiszen nem a te hibád volt, az Istenért! Kötve hiszem, hogy nem találtunk volna valami megoldást...
- Nem tudom, Harry. Egyszerűen csak így éreztem.
- Hát, akkor nem fog meglepni, amit mondani szerettünk volna: már egyikünk sem tud rád legjobb barátjaként tekinteni.
- Mégis, mit vártok tőlem? - fakadt ki Hermione. - Mindez már a történelem része, nem tehetek ellene semmit!
- Viszont nem kellett volna titkolóznod. Ég veled, Hermione - azzal felálltak, s kisétáltak a nappaliból. A lány ellenben úgy érezte, egyenesen az életéből sétálnak ki. Ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban a számára: egyik pillanatról a másikra kitört belőle a zokogás. Csak ült ott a csiri-csáré bútorok között, s végeláthatatlanul sírt. Fel sem tűnt neki, hogy valaki leül mellé, majd vigasztalólag a vállára teszi a kezét.
- Jól vagy, Hermione? - kérdezte kételkedve Marco, miközben a zsebéből előbányászott vászon zsebkendővel igyekezett felitatni a lány könnyeit.
- Nem igazán - motyogta őszintén, majd maga sem tudta miért, de a fiú vállára hajtotta a fejét, s tovább sírt. - A barátaim megutáltak, amiért az esküdt ellenségünkhöz kell hozzámennem! Hiába bizonygattam számukra, hogy ez az egész csak Malfoy ballépése miatt van, nem hittek nekem. Annyira egyedül érzem magam! - fakadt ki.
- Hidd el, nem vagy egyedül! Carmenre és rám bármiben számíthatsz, szívesen segítünk.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten. Ekkor Marco megpuszilta a homlokát, majd segített neki felállni.
- Itt az ideje, hogy elkezdj készülődni. Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged segítségre?
- Teljes mértékben. Minden rendben lesz, ne aggódj - igyekezett megnyugtatni a fiút.
- Nos, ez esetben nemsokára találkozunk. Az én tisztem lesz téged az oltárig elkísérni.
- Megegyeztünk - biccentett Hermione, majd felsietett a szobájába. Érezte, hogy Marco tekintete még sokáig követi őt.

Belépve a szobájába úgy érezte, végre tényleg megnyugodott. Bár a Harryékkel való veszekedés igen sokat rontott a hangulatán, most, amikor ránézett a szekrényre akasztott menyasszonyi ruhájára, újra jókedvűnek érezte magát. A ruhadarabot az édesanyja varrta számára, így nem meglepő módon, bár végtelenül egyszerű volt, nem hitte volna, hogy ilyen meseszép is lehet. Könnyű, elefántcsont színű selyemből készült, vállait teljesen szabadon hagyta, s híven követte a bűbáj miatt még mindig karcsúnak tetsző alakját. A ruha egyedüli díszítését a rajta imitt-amott felelhető, apró gyöngyből hímzett virágok adták. Megilletődve bújt bele, majd leült a kis fésülködő asztalához, hogy a hajával is kezdhessen valamit. Göndör fürtjeit lágy hullámokba szelídítette, s kontyba fogta össze a tarkóján, amelyből pár tincs tétován a vállaira és a hátára omlottak. Ezt végül apró, vörös virágokkal ékesítette. Sminkje végtelenül egyszerűre sikeredett, csupán mogyoróbarna szemeit emelte ki valamivel jobban. Utolsó lépésként a nyakába akasztotta azt a vékony aranyláncot, amit tegnap este Carmen nyújtott át neki, nászajándék címén. Medálja egy éppen támadni készülő oroszlánt ábrázolt, így magában biztosra vette, hogy a lány Dracot faggatta ki a háza jelképét illetően. Amikor végignézett magán az egész alakos tükörben, meg sem ismerte a vele farkasszemet néző asszonyt. Olyannyira eltért az általa megszokott Hermione Grangertől, hogy egy idegennek érezte. Ám ez az érzés hamar messze szállt, amikor Marco kopogott, majd belépve végignézett leendő sógornőjén, s szó szerint tátva maradt a szája.
- Gyönyörű vagy, Hermione, tudsz róla?
- Hát, igazából nem éppen... - sütötte le a szemét félénken.
- Pedig nekem egészen bátran elhiheted. Ha az unokatestvérem nem szeret beléd azonnal, mihelyst meglát, megeszem a nem létező kalapomat.
Ezt hallva az egykori eminens óhatatlanul is elnevette magát.
- Ez még viccnek is rossz, Marco. Olyannyira gyűlöljük egymást, hogy ez aligha fog változni az évek folyamán. De ez most nem lényeges. Inkább induljunk, szeretnék minél előbb túl lenni ezen az egészen.
- Megértelek. Akkor hát, indulás! - azzal karját nyújtotta felé, Hermione pedig a világ legtermészetesebb dolgaként karolt bele. Némaságba burkolózva haladtak végig a kihalt folyosókon, majd a parkban vörös rózsaszirmokkal telehintett ösvény mutatta nekik az utat az oltárig. Nyugtalanul pillantott végig a sok ismeretlen arcon, akik közül senkit sem ismert, ám azok úgy mérték végig, mintha mindig is kapcsolatban álltak volna vele. Kedvtelensége csak akkor enyhült meg valamennyire, amikor megpillantotta a tömegben ácsorgó szüleit, akik bíztatóan mosolyogtak rá. Félszegen viszonozta a gesztust, ám ekkor pillantása találkozott az oltár előtt álló Dracoéval. A szőke tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni, olyan üres volt, akár egy darab tükör. Keze hűvösen fogadta a lányét, s érződött rajta, hogy neki sincsen semmi kedve ehhez az egész hercehurcához. A szertartás kezdetét követően Hermione időérzéke megszűnt, mintha csak külső szemlélőként látná ezt az eseményt. Mindkettejük esküje érzelemmentes szavakból épült fel, nem volt meg bennük az a tűz, amit mások elvártak volna tőlük. A csók pedig... Sok érzés kavargott benne: gyűlölet, szánalom, megvetés, s utálat, ám mindkezek alatt jól megbújt az a csöppnyi kíváncsiság, ami beléjük férkőzött. Elvégtére is, most kezdődött meg a közös életük.

Harry és Ron az egyik leghátsó sorból nézték végig a szertartást. Szerencséjükre Hermione nem vette őket észre, így megúszták a felesleges magyarázkodást, amivel csak még jobban összezavarták volna a lányt. Harry egész idő alatt az egyik első sorban ülő lányt figyelte. Annak hosszú, mélyvörös haja Ginny Weasleyre emlékezette, ám tudta, hogy nem a legfiatalabb Weasleyt látja maga előtt, hiszen az éppen valahol Romániában nyaralt Charlie bátyjánál. Ekkor, mintha csak megérezte volna, hogy őt figyeli, a lány megfordult, s egyenesen őrá nézett. Ettől Harry úgy érezte, megszédül, teljes egészében maga alá temette a lány arcának szépsége, smaragdszín szemeiből áradó ártatlansága. Ám mint minden jó, egyszer ez is tovatűnt, a lány elfordult, ő pedig úgy érezte, mintha elloptak volna tőle valamit. A ceremónia végeztével a vendéges sorra szállingóztak vissza a kúriába, de különös módon, a lány ülve maradt. Ekkor az eddig mellette helyet foglaló szőke ifjonc (aki Harryt érdekes módon nagyon Malfoyra emlékeztette) felemelte, és beleültette a közelben várakozó tolószékbe. Amikor elhaladtak mellettük, a lány halkan sóhajtott, alig észrevehetően felemelte a kezét, amin ezáltal a gyűrű mentén megtört a fény. Ezt látva a kis Túlélőben egy világ omlott össze: a lány, akibe beleszeretett, már foglalt. Valaki korábban bekötötte a fejét...
- Hé haver, ideje indulnunk - bökdöste meg egy kissé Ron.
- Ki volt az a lány?
- Nem tudom öregem, de hallgass rám, és felejtsd el szépen! Én is láttam a jegygyűrűjét, biztosan annak a szőkének a menyasszonya.
- De beszélnem kell vele! - azzal meg sem várva barátja reakcióját, felpattant, és elrohant a távolodó kettős után. Ron csak rosszallóan megrázta a fejét.
- Őrült vagy te, Harry Potter - mormogta az orra alatt, miközben hazafelé vette útját. Úgy volt vele, a másik majd követi őt, miután lehiggadt.

Carmen hallotta a futó lépteket, így Marcohoz fordult:
- Menj előre, hamarosan én is csatlakozom a többiekhez. Addig vigasztald meg kissé Hermionét, kérlek.
- Biztos vagy ebben? Nem kellene inkább melletted maradnom?
- Nem szükséges - rázta meg a fejét. A szőke így csak bólintott, majd futó lépésben távozott. A lány pedig megfordult a tolószékkel.
Harry ezt látva megtorpant tőle alig öt méterre, és megbabonázva figyelte a lányt. A levegő valósággal rezonált közöttük, mint valami misztikus erőtér, ők pedig csak nézték egymást. Végül Carmen a kezét nyújtotta felé, ő pedig szinte rohant hozzá, hogy megfoghassa.
- Carmen Smith - mutatkozott be a lány.
- Harry Potter.
- Miért követtél engem?
- Mert úgy éreztem, és még mindig úgy érzem, hogy beszélnem kell veled - motyogta, miközben letérdelt elé, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
- És miről kell velem társalognod? - kérdezte kedvesen.
- Arról, hogy... Beléd szerettem, Carmen.
- Hogy mi? Hát nem láttad a gyűrűt az ujjamon? Ráadásul alig öt perce ismersz.
- Igen, tudom, és láttam, de nem tehetek róla!
- Te egy őrült vagy!
- Mondd meg őszintén: szereted őt?
- Mit számít, hogy szeretem-e vagy sem? Így is úgyis hozzá kell mennem...
- Ez nem így működik...
- De igen, nem tehetek ellene semmit.
- Szerintem tehetsz - azzal, mintha ez teljesen természetes lenne, megcsókolta a félelemtől remegő Carment. Annak ajkai eleinte szorosan össze voltak zárva előtte, ám lassanként szétnyíltak, mint az egzotikus virágok puha szirmai. Gyengéden ölelték egymást, s olyannyira elmerültek a csókban, hogy észre sem vették, amint valaki dühös tekintettel méregeti őket a szökőkút árnyékából. Mondani sem kell, Narcissa Malfoynak nem tetszett a látvány, sőt, mit több, ez már-már árulásnak számított a szemében. S az árulókat, mint tudjuk, meg kell büntetni.

"Miért félsz?
Most ne beszélj, csak érints meg!
Csókodra most is éhezem
Várom, hogy karjaidba zárj
Érezném bőröd bársonyát...

Miért néz ránk szótlan a Hold
ezen az őrült éjen?
Miért múlik könnyen a jó?
Szívemben hajnal ébred!

Álmomban egy angyal szállt felém,
Hozzád repített a fény,
Te voltál, kit mindig vártam,
Minden éjszakában!

Lehoztam neked egy csillagot,
Ha érzed, most is rád ragyog!
Szívedben mindig benne ég,
Mindig benne ég!

Szótlanul borult rám az éj,
Testemben ébred a szenvedély,
Vágyaim messze szállnak,
Álmatlan éjszakában!"

"I wanted to be like you
I wanted everything
So I tried to be like you
And I got swept away

I didn't know that it was so cold
And you needed someone
to show you the way
So I took your hand and we figured out
That when the tide comes
I'd take you away

If you want to
I can save you
I can take you away from here
So lonely inside
So busy out there
And all you wanted
was somebody who cares

I'm sinking slowly
So hurry hold me
Your hand is all I have to keep me hanging on
Please can you tell me
So I can finally see
Where you go when you're gone

If you want to
I can save you
I can take you away from here
So lonely inside
So busy out there
And all you wanted
was somebody who cares

All you wanted was somebody who cares
If you need me you know I'll be there
Oh, yeah

If you want to
I can save you
I can take you away from here
So lonely inside
So busy out there
And all you wanted
was somebody who cares

Please can you tell me
So I can finally see
Where you go when you're gone"

Hermione az arcán bájos mosollyal hallgatta az őt körülvevő hölgyek idegesítő csacsogását, miközben a lelke mélyén nem csak halálra unta magát, de még ennek tetejébe nagyon fáradtnak is érezte magát. Így aztán, életében először kifejezetten örült, amikor meghallotta azt a nem túl szimpatikus, rideg hangot, ami most halkan a fülébe suttogott:
- Granger, beszélhetnénk pár szót? - kérdezte Malfoy. A lány csak egy bocsánatkérő mosolyt eresztett meg a hölgykoszorú felé, majd sietős léptekkel követte a férjét, aki egy tágas irodába vezette. Ott leült az igazgatóknak való bőrfotelba, majd intett Hermionénak, hogy foglaljon helyet vele szemben.
- Nos? - vetett egy kérdő pillantást a szőkére.
- Szeretném, ha tisztáznánk pár dolgot: bár valóban házasok vagyunk, továbbra is külön hálószobáink lesznek.
- Hála az égnek - vetette közbe a nem túl kedves megjegyzését Hermione. Az igazat megvallva nem nagyon akaródzott a számára, hogy még egy estét ennek a féregnek az ágyában kelljen eltölteni. Malfoy azonban nem vett tudomást erről, hanem rendre folytatta a megkezdett monológot:
- Továbbá szeretném, ha távol tartanád magad Marcotól.
- Valóban? És miből gondolod, hogy ezt meg is teszem neked? Tájékoztatásul közlöm, hogy Marco és Carmen az egyedüliek ebben az egész kastélyban, akik törődnek velem, szóval te aztán végképp ne próbáld meg megszabni nekem, kivel ápolhatok jó viszont, és kivel nem, világos?
- Nézd, Hermione. Én is ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy nem vagyunk az a tökéletes pár. Viszont nem szeretném, ha az unokatestvérem tönkretenne téged. Bármennyire is vonzó, hidd el nekem, ő még sokkal rosszabb, mint én.
- Ezt hadd döntsem el én, rendben? Most pedig engedelmeddel elmennék lefeküdni, mivel elég fáradt vagyok - azzal gúnyosan meghajolt, majd távozott. Én megpróbáltam, gondolta Draco, miközben varázsolt magának egy gyors italt, s belekortyolt.

Carmen éjszaka olyan boldognak érezte magát, mint talán még sohasem. Szó szerint madarat lehetett volna vele fogatni, olyannyira Harry hatása alá került. Bármennyire is küzdött ellene eleinte, rá kellett ébrednie, hogy a szerelem egyik pillanatról a másikra benne is kibontakozott. S hiába volt ott neki Marco, most már mindennél jobban tudta, hogy neki nem az a srác kell, hanem a rosszul fésült, szénfekete hajú, sebhelyes Harry. Eddig jutott a gondolatmenetében, mert ekkor valaki belépett a hálószobájába.
- Ki az? - kérdezte halk, kissé remegő hangon, miközben felült az ágyon. Egy fekete köpenyes alakot látott megállni az ágya mellett, akinek csuklyája mélyen az arcába volt húzva.
- Mit akar maga tőlem? - sikított, amikor a másik kezében már egy varázslópálca villant. A tettes nem törődött Carmen félelmével, csupán pár egyszerű intés segítésével elkábította. Hátára vette az ájult lányt, s kilépett a folyosóra. Rövidesen eltűnt a pince felé vezető lépcsőn.
Hermione a Carmen szobájából érkező sikolyokra riadt fel. Szemeiből azonnal tovatűnt az álom, ő pedig magára kanyarította a köntösét, s elhagyta a szobáját. Még éppen látta, amint a csuklyás eltűnik a pincelejáróban, de utána már sebes léptekkel igyekezett az egyik szoba felé. Amikor kopogott, a félelem már nagyban marcangolta a lelkét, ő pedig már alig állt a lábán. Az ajtót nyitó Malfoy döbbenten nézett rá:
- Granger, mi ütött beléd? Hajnali két óra van a fenébe is!
- Carment... Carment valami csuklyás alak levitte a pincébe - hadarta, majd ebben a pillanatban elszakadt a cérna: újra sírni kezdett, olyannyira, hogy nekidőlt Draconak, akinek még az utolsó másodpercben sikerült elkapnia a lányt, ezáltal védve meg mindkettejüket az elvágódástól.
- Nyugodj meg, Hermione - fordította maga felé az arcát, hogy a szemébe nézhessen. - Most pedig mondd el szépen, mit láttál.
Amikor a felesége befejezte az előadást, komoran bólintott, s az ölébe vette a félelemtől még mindig reszketőt.
- Akkor most szépen megnézzük, mi van ott lent - azzal megindult a pince felé.Carmen érezte, amint valamiféle hideg kőfalhoz bilincselik, majd valaki ráköp. Az őt megvilágító fáklyák fénykörébe ekkor egy magas, karcsú, szőke hajú nő lépett be, akinek szürke szemeiből sütött az utálat és az undor egyvelege.
- Narcissa, mi ez az egész? - kérdezte elhaló hangon a lány, miközben félelemmel vegyes érdeklődéssel nézett végig az asszony kezében lévő tőrre esett. - És minek az neked?
- Még kérdezed, te kis ribanc?! - háborodott fel, majd egy határozott mozdulattal elhajította a tőrt, ami nem messze Carmentől csapódott a falba, majd hangos csörömpölés kíséretében hullott a földre.
- Ribanc? Hiszen én nem csináltam semmit...
- Még hazudsz is?! A saját szememmel láttam, amint Harry Potterrel csókolóztál a parkban ma reggel! - közben felvette a kis fegyver, s egy nem túl mély vágást ejtett a lány lábán, amiből hamar kiserkent a vér. - Megcsaltad a leendő férjedet, ezért most meglakolsz!
Azzal további apró vágásokat ejtett Carmen testén, aki azonban csak akkor kezdett el ordítozni a fájdalomtól, amikor egy vágás már a derekát érte. S így tovább... Carmen már nem tudta, mennyi ideje szenvedhet: egy órája, vagy csak pár perce? Már majdnem elvesztette az eszméletét, amikor kivágódott a kínzókamra ajtaja. Narcissa kezéből kihullott a tőr, s hollóvá változva kirepült a magasabban lévő ablakon.
Hermione azonnal eloldozta a bilincseket, míg Draco a tőrt vette szemügyre. Valahogy ismerős volt neki a markolaton futó motívum, csak nem tudta, honnan.
- Hermione - suttogta erőtlenül Carmen, miközben Draco ráterítette a másik lány köntösét, és a vállára vette. - Kérlek szólj Harrynek...
- Harrynek? - lepődött meg.
- Igen, de kérlek Marcot hagyd ki ebből.
- Rendben van. - összenézett Darcoval. - Vidd fel az én szobámba. Az utazóládában találsz vérzés, és fájdalom csillapító főzeteket. Most pedig siess.
Több sem kellett, a szőke már ott sem volt.Hermione remegő kézzel szorongatta a telefonkagylót. Kérlek, vedd fel!, fohászkodott, majd hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor a másik beleszólt a készülékbe:
- Igen?
- Harry, én vagyok az.
- Hermione? - lepődött meg. - Mit akarsz ilyenkor?
- Carmenről van szó.
- Carmenről? Mi történt? - élénkült meg hirtelen a hangja.
- Valaki megkínozta.
- MEGKÍNOZTA?! MI AZ, HOGY MEGKÍNOZTA?
- Vágásokkal van tele az egész teste. De ezt majd te is megnézheted, ugyanis arra kér, hogy gyere el hozzá.
- Azonnal indulok - s már hallani vélte, amint a legény a ruháit kapdossa magára.
- Akkor a hopp-poros kandallónál várlak. És Harry?
- Tessék?
- Mi ez az egész?
- Majd elmesélem, de ez nem telefontéma. Hamarosan találkozunk - a vonal pedig megszakadt.
Pár perccel később, amikor Hermione felért, a kandallóban lobogó zöld lángok közül egy meglehetősen kócos és rendezetlen Harry Potter kászálódott ki.
- Hol van Carmen? - kérdezte köszönés helyett.
- Én is örülök, hogy látlak... Az én szobámban van, odaviszlek.
Már az út felét megtették, amikor végre meg merte kérdezni:
- Szóval, mi ez az egész?
Harry egy másodpercig gondolkozott, majd zanzásítva előadta a történteket. Barátnője a végén csak ennyit tudott kinyögni:
- Ezt nem hiszem el... Ti ketten?
- Igen, mi ketten.
- Hiszen neki ott van Marco...
- De őt nem szereti! Csak kényszerítik, hogy hozzámenjen!
- Én elhiszem neked Harry, csak... Mindegy, nem érdekes. Itt is volnánk. - állt meg az ajtaja előtt. - Dra... Akarom mondani Malfoy még bent van vele, éppen ellátja a sebeit. De menj csak be.
A két ellenség, amikor meglátták egymást, egy pillanatig csak farkasszemet néztek, majd Draco felállt és kisétált. Harry pedig némán behajtotta mögötte az ajtót. Rövidesen már csak a halk sustorgást lehetett hallani.
- Hogy van? - kérdezte Hermione.
- Szerencsére a sérülések nem túl mélyek, így pár kivételével, hegek nélkül begyógyulnak majd. De beletelik pár hétbe.
- Hála az égnek, hogy ennyivel megúszta...
- De Hermione... Mit keres itt voltaképpen Potter?
- Hidd el, jobb, ha nem tudod...
- Most az egyszer valahogy hiszek neked. Viszont most gyere, ideje aludni mennünk. Kivételesen, először és utoljára, mellettem alszol.
- De én...
- Figyelj Granger, most nem kellene őket zavarni, és különben is, elférünk. Szóval indulás.
S a hálószobája felé kormányozta a meglepett Hermionét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés