Szeptember elseje szokatlanul meleg időjárás kíséretében köszöntött a Malfoy-kúriára. Hermione szinte az első napsugarakkal együtt ébredt, valósággal kidobta magából az ágy. Készülődni kezdett, hiszen ma mindképpen ki akart menni a King Cross-pályaudvarra, hogy találkozhasson Ginnyvel, akivel már régen nem látták egymást. Ráadásul ez jó alkalom volt Carmennek arra, hogy titokban eltölthessen pár órát Harryvel, valamelyik közeli kávéházban. A volt griffendéles diáklány maga sem értette, miért támogatja a fiatalok tiltott kapcsolatát, elvégre kedvelte Marcot. Ráadásul, már-már valósággal rajongott érte, hiszen a fiú úgy bánt vele, mint még soha senkinek (még Ron Weasleynek sem) sem sikerült: igazi nőként. Bókokkal s apró ajándékokkal kedveskedett neki, mindig volt hozzá egy-két vigasztaló szava, amikor Malfoy, szokásához híven, újra és újra a lelkébe tiport. Hiába győzködte magát, hogy ez egyszer változni fog, és együtt tudnak majd működni annak érdekében, hogy a születendő gyermek élete jobbra forduljon, erre csak nagyon kevés, mondhatni minimális esély volt. Vagy talán még az sem. Így már érthetővé vált számára, hogy miért tartja többre férje unokaöccsét, mint azt magát. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy a másik ajkát fikszírozta, és azon elmélkedik, vajon milyen érzés lenne, ha megcsókolná. Többek között ezért is ott motoszkált benne a bűntudat is, hiszen Marco tudta nélkül sorozatban szervezte meg Harryék titkos találkáit, míg ő például csónakázni ment sógorával a közeli tóra. Az egész nem tűnt egyébnek, mint puszta képmutatásnak, amit ő maga nagyon nehezen viselt el. Ugyanakkor azonban kénytelen volt megérteni Carment is: azóta a rejtélyes éjszaka óta, amikor valaki halálra kínozta, a lány olyannyira ingataggá, ijedté vált, hogy szüksége volt valakire, aki mellett biztonságban érezheti magát, s merő "véletlenségből" ez a valaki éppen Harry Potter volt. Most, amikor kopogott barátnője ajtaján, Hermione újfent elgondolkozott, vajon helyesen cselekszenek-e. Mint mindig, azonban most sem maradt sok ideje ezen elmélkedni, mert Carmen kilépett a szobájából, s az izgalomtól csillogó szemekkel nézett barátnőjére:
- Nos, mehetünk?
Ahogyan így végignézett rajta, az egykori eminensnek el kellett ismernie, hogy Draconak most az egyszer igaza volt: leendő sógornőjük sebei nyom nélkül eltűntek, kivéve azt a vágást, ami a jobb alkarjának belső felét szelte át, egy rózsaszínes sebhely képében. Ez volt az egyedüli emlék a szenvedések éjszakájáról.
- Persze, hogyne - bólintott kissé szórakozottan, miközben kínjában a fekete blúzának ujját babrálta.
- Valami gond van, Hermione? - pillantott rá kérdőn Carmen, majd kulcsra zárta az ajtót, és együtt ballagtak le a széles márvány lépcsőn. Nem kapott azonnali feleletet, mintha a másik azon hezitálna, vajon mit is mondhatna. Végül kimondta, amit gondolt:
- Nem is tudom... Igazából még mindig nehezemre esik elhinni, hogy te és Harry, szóval érted...
- Hogy ő és én "szeretők" vagyunk? - fejezte be helyette a mondatot.
- Nos, lényegében, igen! Gondolj csak bele: te decemberben férjhez mész, Carmen! És akkor mi lesz Harryvel? Már annak a ténye sem tesz boldoggá, hogy szédíted szerencsétlent... Mivel a legjobb barátom volt, azt hiszem, jogosak az érzéseim. Attól tartok, hogy nagyon össze fogod törni a szívét. Ugyan nem szándékosan, de szerintem így fogsz tenni.
- Nézd, Hermione - fékezte le tolókocsiját a hopp-poros kandalló előtt a vörös hajú lány. - Én nem csak szédítem őt, ahogyan te fogalmaztál. Én tényleg szeretem, bármennyire is hihetetlenül hangzik a számodra! Egyszerűen csak arról van szó, hogy jelen pillanatban egyikünk sem látja a kiutat ebből az egész helyzetből. Ha most egyszeriben összecsomagolnék, és csapot-papot itt hagyva hozzá költöznék, egészen biztos, hogy fél nappal később már ezzel lenne tele a mágikus sajtó. Már látom is magam előtt a szalagcímet: "CARMEN SMITH, AZ EGYIK LEGBEFOLYÁSOSABB MÁGUSCSALÁD SARJA OTTHAGYTA VŐLEGÉNYÉT A KIS TÚLÉLŐÉRT, HARRY POTTERÉRT!!" Mit gondolsz, hányan tartanának minket őrültnek, és rohannák meg azonnal a Malfoy-kúriát információ után kajtatva? Valószínűleg nem kevesen. Ráadásul Marco olyannyira bedühödne, hogy... Nem bírok ki még egy kínzás-sorozatot, értsd meg!
- És ha leülnél vele, és őszintén elmondanád neki, mit érzel?
- Azzal mit érnék? Ő is egy utolsó útszéli kis ringyónak könyvelne el, holott ő is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem önszántamból megyek hozzá.
- Micsoda?
- Jól hallottad, nem kell ennyire fent akadnod ezen. Gondolom te is hallottál már róla, hogy az aranyvérű családoknál teljesen természetes az előre elrendezett házasság.
- Találd ki, én hogy kerültem ide - szúrta közbe ezt a nme túl kedves megjegyzést, de aztán inkább lakatott tett a szájára, és tovább hallgatta az emlékeiben elmerülő Carment.
- A mi jegyességünk is valami effélén alapul, csakhogy engem Marco maga választott ki. Ez pedig egy valamiért volt igen tragikus, amiről persze te még csak nem is sejtesz róla: ő az aranyvérűek egyik legnagyobb Casanovája, még rosszabb, mint Draco...
- Az nem létezik! Malfoynál rosszabb szívtipró biztosan nem létezik a földön.
- De igen, létezik, ráadásul Marco De la Reynek hívják. A lényeg azonban nem ez. Olyannyira a házasság ellen voltam, hogy még az öngyilkosságtól sem riadtam vissza. Aznap, amikor közölték velem az eljegyzésünk hírét, nem sokkal később kilovagoltam, és hagytam, hogy a lovam egész egyszerűen megvaduljon, és ledobjon a hátáról. Egy nem túl mély szakadékban kötöttem ki, s legnagyobb bánatomra nem haltam meg, csupán megsérült a gerincem. Ennek köszönhetően bénultam meg. A mágus orvosok azonnal meg akartak gyógyítani, ám nem hagytam. Közöltem, hogy kizárólag mugli orvosok segítségét vagyok hajlandó elfogadni, így láncoltam magam a tolószékhez, Tettem mindezt azért, mert abban bíztam, hogy így felbontják a részemről kéretlen jegyességet. A szülők persze nem így gondolták: ezek után még jobban sürgették az esküvőt, de csak decemberig tudták előrehozatni. Az első találkozásunk alkalmával anyám egyik szolgálólánya bájitalt csempészett az italomba, aminek hála beleszerettem Marcoba. A bűbáj azonban, Harry vallomásának köszönhetően megszűnt. Így már szabadon eldönthetem, kit szeressek.
- Ne haragudj, erről nem tudtam - szégyellte el magát az egykori eminens. Na igen, ilyesmire még ő sem számított, pedig sok mindent hallott már élete során.
- Semmi gond, nem sok embernek mondtam el ezt eddig, azaz jószerével senkinek. Ezt a dolgot megtartottam magamnak, de úgy érzem, ideje, hogy tudj róla.
- Értem - vetetett egy pillantást a kandalló fölött lógó órára. - Ideje indulnunk, azt hiszem.
Carmen csak bólintott, s begurult a kandallóba. Amikor a nyugtalanító pörgést követően megérkeztek a kilenc és háromnegyedik vágányra, azonnal kiszúrták a maguk kis csoportját. Ginny épp Billel és Fleurrel beszélgetett, míg Mrs. Weasleyt az kötötte le, hogy legkisebb fiát utasítsa rendre, akinek nem meglepő módon, nem igazán volt ínyére, hogy bátyja és a fél-véla már hivatalosan is egy párt alkotnak. Ennek pedig igen gyakran próbált meg hangot adni. Ilyenkor azonban a testes asszonyság megjelent mögötte, s pár nem éppen kedves szóval megnyugtatta gyermekét. Ezt látva Hermione nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Neki kellett dőlnie a közeli falnak, nehogy elessen a sok, kissé hangosra sikeredett kuncogástól. Ennek köszönhetően persze a kis csapat azonnal feléjük fordult, és mindenki, Ront és Harryt leszámítva, (utóbbi csak azért nem örült a viszontlátásnak, mert valaki egészen mással kezdett el foglalkozni) boldogan felkiáltottak:
- Nicsak, Hermione!
Azonnal köréje sereglettek, sereglettek, s kérdésekkel kezdték bombázni:
- Hallottunk a Malfoyjal való esküvődről, lányom. Mondd csak, nem bántad meg?
- Nos, az igazat megvallva, szerencsémre nem gyakran látom, így mindent egybevetve olyan, mintha csak kellemetlen lakótársak lennénk - magyarázkodott, majd fél szemmel Carmenékre nézett, akik ezt a pillanatot választották, hogy angolosan távozzanak a kis csoportulástól. Nem sokkal később már eltűntek valahol az utcán.
- Viszont úgy hallottam, nem sokára anya leszel - jegyezte meg egy fokkal halkabb hangon az asszonyság, mintha csak Ron reakciójától félne.
- Ne aggódj Molly, nem szükséges suttognod. A fiad már tud róla... Bár tény és való, hogy igencsak kiakadt, remélem egyszer csak megbékél.
- Ebben én is bízom, lányom - sóhajtott. - Tudod, a lelkem mélyén mindig abban bíztam, hogy Ron melletted fog kikötni. Csak sajnálni tudom, hog nem így történt. Persze nem hibáztatlak érte. Nem mindennapi csapdába estél bele.
- Ez igaz... De ami megtörtént, azon már nem tudok változtatni.
- És mikorra várható a kis tónörökös? - váltott újra kellemes, csevegő hangnemre.
- Nem tudom, valamikor október végén, vagy november elején.
- Az már itt van a küszöbön! - lepődött meg. - A dolgait megvetted már?
- Hát, az az igazság, hogy ezt inkább az "anyósomra" és Carmenre bíztam.
- Miért? Te vagy az anyja, Hermione!
- Igen, de nem szeretnék ilyen állapotban a városban rohangálni babakelengyéért.
- Meg tudlak érteni... De tudod mit? Majd én is készítek valami kis apróságot a lurkónak. Nevet már választottatok?
- Nem. Malfoy olyannyira elhatárolódik tőlem, hogy ezt nekem kell majd kitalálni.
- Biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni. Na de nézd már, mindjárt elindul a vonat! Ginny kicsim, vigyázz magadra! - kiáltott az ablakból integető lányának.
- Ne aggódj anya, minden rendben lesz! - nevetett a kis vörös.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni! - kiáltott utána Hermione is.
- Rá se ránts! Majd küldök egy baglyot a Roxfortból. De ígérd meg, hogy vigyázol magadra/!
- Ígérem!
S nem sokkal később a vonat már el is tűnt a közeli alagútban. Hermione gyors búcsút vett a Weasley családtól (utólag is gratulált Billéknek az esküvőhöz), majd elindult, hogy megkeresse barátnőjét. Jó ideig bolyongott a pályaudvart szegélyező kávéházak és éttermek között, míg végre megtalálta a párost. Egy félreeső étteremben ültek egymással szemben, és halkan beszélgettek. Úgy döntött, nem megy be, csupán bal kezével finoman megzörgette az ablakot. A páros azonnal arra nézett, és meglátva Hermionét, csalódott pillantásokat váltottak. Végül Harry intett egy a közelben lézengő pincérnek, kifizette az italokat, s egymás kezét szorongatva léptek ki a helyiségből.
- Máris mennünk kell, Hermione? - kérdezte kissé elszontyolodva a lány.
- Igen, mivel Marco minden bizonnyal hamarosan keresni fog minket.
- Jaj ne, még ez is!
- Carmen, ne kezdj el cirkuszolni, nem vagy már kisgyerek - szidta meg nevetve Harry, miközben leguggolt, s átölelte kedvese vállát.
- De nem akarok visszamenni oda!
- Egyenlőre nincs más választásod...
- És mikor lesz?
- Hamarosan. Erre megesküszöm - egy búcsúcsókot adott a lánynak, biccentett Hermione felé, és dehoppanált.

A kettős pedig visszatért a kúriára. Nem sokkal azután, hogy Hermione végigdőlt az egyik kanapén, keservesen felordított:
- Istenem, ez fáj!
- Mi történt?! - ijedt meg Carmen.
- Szólj Narcissáéknak! Azt hiszem, nem kell novemberig várni... - motyogta fal fehér arccal.
- Ez egészen biztos?
- Azt hiszem. De most siess, kérlek!
Több sem kellett a lánynak, tolószékével végigviharzott a kúrián.
- DRACO!!! - dörömbölt be a dolgozószobája ajtaján.
- Mit akarsz, Carmen? - kérdezte nem túl kedvesen a másik.
- Hermionét kórházba kell vinni! Megindult nála a szülés.
- Mit mondtál? - lepődött meg a szőke fiú.
- Azt, hogy a feleségednek a kórházban a helye! Mire vársz?! Indíts! Én szólok a többieknek. A Szent Mungóban találkozunk.
- Rendben - mormogta még mindig hitetlenkedve, de azért lesietett a lépcsőn. Hermione összegömbölyödve feküdt, és némán sírt. Barna tincsei az izzadságtól nedvesen tapadtak a fejbőréhez, lélegzése akadozott.
- Granger, hallasz engem? - térdelt le a fekvőalkalmatosság mellé.
A felelet csak egy egyszerű bólintás volt, de Draconak ez is elégnek bizonyult.
- Elviszlek a kórházba, de mindenféleképpen hoppanálnunk kell, mert innen messze van a kórház, a hopp-hálózat pedig igen csalóka. Értesz engem?
Újabb bólintás. Felnyalábolta a fájdalomtól reszkető lányt, és megpróbált erősen koncentrálni. Nem sokkal később már a Szent Mungó szülészetének ajtajában állt, ahonnét éppen egy újdonsült anyukát toltak ki, fekete hajú kislányával a karján. A nővér vetett egy pillantást Dracora, és azonnal elkomorodott. Pár szót suttogott a nő fülébe, mire az felkelt a székből, és elsietett. Úgy tűnt, ő már jó állapotban volt.
- Tegye csak bele a hordszékbe - utasította a védőnő. Draco letette terhét, majd szinte megbabonázva követte a kettőst, egyenest az egyik szülőszobáig. Miután segített feltenni a keservesen szenvedő Hermionét, a nővér kiutasította a teremből:
- Ne aggódjon, pár óra múlva már az egyik kórtermünkben lesz. Most pedig megkérem, hogy távozzék, és a váróteremben várakozzon.
Alighogy levetette magát az egyik kanapéra, a váróterem ajtaja kivágódott, és Carmen viharzott be rajta, nyomában Marcoval.
- Van valami hír? - kérdezték szinte egyszerre.
- Egyenlőre semmi - vont vállat Draco. - Alig tíz perce van bent. Majd értesítenek minket.
- Értem - biccentett a lány. - Ezesetben addig én elmegyek a kórház büféjébe. Úgy hallottam, isteni vajsört csinálnak. Nektek hozzak valamit?
- Nekem nem szükséges - rázta meg a fejét a volt mardekáros. - Jelen pillanatban úgy érzem, hogy egy falat sem menne le a torkomon, de azért köszönöm.
- Ha megoldható, én egy csésze kávét kérek. Fel tudod hozni, vagy inkább menjek veled? - nézett kérdőn a mennyasszonyára Marco.
- Meg tudom oldani, ne félj. Hamarosan jövök.
Miután eltűnt az ajtó mögött, Marco szája sarkában egy gúnyos mosoly jelent meg, ahogyan unokatestvérére nézett.
- Csak nem aggódsz, bátyus?
- Úgy nézek én ki? Dehogy aggódom. Miért kellene? - kérdezett vissza, miközben azon igyekezett, hogy a hangjából ne lehessen annyira kiérezni a félelmet. Ő a nagy Draco Malfoy, életében először félt. Félt attól, hogy elveszítheti a fiát, még akkor is, ha az csak egy koszos kis félvérként látja meg a napvilágot. Hiszen mégiscsak az ő része! Sőt, valahol a lelke mélyén Hermionéért is aggódott, de ezt semmi szín alatt nem volt hajlandó (még magának sem) bevallani.
- Talán mert nemsokára megszületik a fiad.
- Az a kölyök nem az én fiam, hanem Grangeré - vágta rá. - Nagy különbség.
- Igazán? Mintha nekem azt mondtad volna pár hónappal korábban, hogy idézem: "Az én gyerekemmel terhes!" Akkor most hol van az igazság?
- Vér szerint lehet, hogy az én fiam, de ezt leszámítva nem sok közöm van hozzá.
- Érdekes, én nem így látom. Véleményem szerint, téged belülről marcangol a félelem. A nagy Draco Malfoy aggódik egy kis srávérű korcsért! Hová fajul ma már a világ? - tette fel röhögve a költői kérdést, amire különös választ kapott. Draco felpattant, megállt a rokona előtt, és egy határozott mozdulattal bemosott neki egyet, amitől Marco ajka enyhén felszakadt, és vékonyka folyamban szivárogni kezdett belőle a vér. A döbbent srác letörölte a kézfejével, majd dühös, megbántott tekintettel nézett a rokonára.
- Ezért még nagyon csúnyán meg fogsz fizetni, Malfoy. Most már egészen biztos lehetsz benne, hogy el fogom tőled venni mind Hermionét, mind a fiadat.
- Tudod, Marco, pár hónappal ezelőtt még egyáltalán nem érdekelt, amikor ezt mondtad. Most azonban kissé más a helyzet: nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd őket is, mint ahogyan azt Carmennel teszed. Erre megesküszöm.
- Te magad is tudod, hogy amit mondasz, baromság. A Sziklaszív-törvénye uralkodik rajtad. Sohasem fogod tudni szeretni.
- Ez alól te sem vagy kivétel.
- Ellenben veled azonban én el tudom vele hitetni, hogy megszerettem, hiszen engem eddig nem ismert. Gondolkozz el ezen - mondta barátságosan, mert ekkor tért vissza Carmen, kezében a gőzölgő italokkal.
- Marco, mi történt a száddal?
- Semmi érdekes, véletlenül ráharaptam, nem nagy dolog.
A lány nem faggatózott tovább, csak féloldalasan ránézett Dracora. Tisztán érezte, hogy a fiúval nem stimmel valami, ám ahelyett, hogy ezt szóvá tette volna, csak odagurult hozzá, és bíztatóan megszorította a kezét. Még csak nem is sejtette, hogy a másiknak ez mennyit jelentett. Az elkövetkező órák teljes némaságban repültek el a fejük felett, majd ugyanaz a nővér lépett ki a szülőszobából, aki bekísérte őket. Mindannyian azon nyomban felpattantak, ám a hölgy csak Dracohoz intézte a szavait:
- Nos, örülhet, Mr. Malfoy. Csodálatos kisfia született, s bár koraszülött, egyenlőre nem szükséges inkubátorba tennünk. A felesége a 47-es kórteremben van, odakísérem, ha szeretné.
- Rendben - bólintott megadóan. Marcon is látszott, hogy szívesen jönne, de őt a védőnő könnyen lebeszélte erről, egy nem túl kedves pillantással.
- Mondja, valóban olyan szép? - kérdezte meg a nőt, amikor már a kórtermek folyosóit rótták.
- Igen! - lelkesedett be az asszony. - Ritka, még a mágusvilágban is, hogy egy újszülött ilyen szép legyen. Csak nem véla-vér kering a családban?
- Nem tudok róla. A mi családunkban biztosan nincs, a feleségem pedig... Gondolom már úgyis tudja.
- Természetesen. De ha megenged nekem egy észrevételt: a félvér gyermekek sokkal többre viszik, mint aranyvérű társaik. Nézze csak meg Harry Pottert, vagy akár magát a Nagyurat. Egyikük sem tiszta vérű, mégis félelmetes hatalommal rendelkeznek.
- Azt hiszem, ebben akad valami.
- Így van. De most fáradjon be a kórterembe - állt megy az egyik barna ajtó előtt, amin a 47-es szám díszelgett. Résnyire nyitotta az ajtót, majd belépett. Odabent enyhe félhomály fogadta, ám még így is volt szerencséje látni, az ágyban alvó Hermionét. Innen nézve, kifejezetten békésnek, már-már szépnek tűnt. Mellette egy kis bölcső állt, így most affelé vette útját. Belenézett, s meglepettségében elállt a lélegzete: valóban nagyon szép kisfia született: bár hajának alapszíne tagadhatatlanul gesztenyebarna volt, mégis, több helyütt akadtak benne szőke tincsek is. Arca teljes egészében az édesapját idézték, igaz, néhány vonása valamivel lágyabb volt. Ekkor kinyitotta a szemét, s kíváncsiskodva nézett fel a fölé tornyosuló férfira, akinek szemei pontosan ugyan olyan szürkék voltak, mint az övéi. Ezen akaratlanul is elmosolyodott, s már nem nagyon tudott ellenállni a kísértésnek: kiemelte fiát a bölcsőből, és a közeli székre ült vele. Annak tetszhetett ez az új környezet, mert szinte azonnal újra mély álomba zuhant.
- Nos, mit szólsz? - hallotta meg Hermione álmos hangját. Ránézett a lányra, s megpróbálta újra felvenni a jól megszokott, érzelemmentes arckifejezését.
- Tényleg szép, pedig nem akartam elhinni, amikor a védőnő mondta.
- Malfoy, a születésekor minden kisbaba gyönyörű - jegyezte meg enyhe kedvességgel a hangjában Hermione.
- De ő valahogyan különösen szép. Hiszen az én fiam!
- A MI fiunk Malfoy, ha tetszik, ha nem.
- De még neve sincs - vettette közbe.
- Én részemről a Darius Luciust javaslom.
- Darius Lucius Malfoy? - lepődött meg őszintén Draco. - Nem hittem volna, hogy az apám nevét adod neki másodiknak.
- Eszembe jutott, hogy talán örülnél neki. És persze apád is, ha anyád megüzeni neki a börtönben.
- Nos, erre azt hiszem, azt illik mondani, hogy köszönöm. Köszönöm Granger, hogy adtál nekem valami különlegeset.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés