Majdhogynem egy hónap is eltelt, amire Darius és Hermione elhagyhatták a Szent Mungo épületét. Eredendően a fiatal édesanyát már jóval korábban is elengedték volna, de ő kijelentette, hogy maradni akar. A dolgozók pedig, tekintve, hogy az egyik legrangosabb máguscsalád tagjáról van szó, nem tehettek egyebet, mint fejet hajtottak a kérés előtt. Ez idő alatt Hermionénak igen sok látogatója akadt: nem csak a szülei, a teljes Weasley-család, Marco, Carmen és Malfoy tették gyakran tiszteletüket nála, hanem Luna is. Utóbbinak Dumbledoretől kellett engedélyt kérnie, s nem meglepő módon, szinte azonnal meg is kapta. A lány azonban barátnője esküvője óta valamitől túlságosan is feszültnek tűnt, s ez nem hagyta nyugodni az egykori eminenst. Maga sem tudta megmagyarázni miért, de úton-útfélen eszébe ötlött, hogy talán miatta van ez az egész. Persze kissé ostoba ötletnek tűnt, de valamiféle belső hang azt suttogta neki, hogy jobban teszi, ha rákérdez. Így aztán egyik délután, amikor Luna eljött hozzá, feltette az őt régóta foglalkoztató kérdést:
- Luna, mi a baj? Az utóbbi időben olyan furcsán viselkedsz... Alig beszélsz velem, úgy érzem, mintha szándékosan kerülnél engem... Miért van ez? Tettem valamit?
A másik lány úgy megijedt, hogy csak a benne maradt némi önuralomnak köszönhetően nem ejtette le Dariust, hanem biztonsággal visszatette a bölcsőbe, majd Hermionéra nézett.
- Nincsen semmi baj... - hazudta, bár akadt egy olyan sejtése, hogy barátnője szinte azonnal átlát majd a szitán. Sajnálatos módon nem tévedett.
- Már ne is haragudj rám ezért, de valahogy nemigen tudok hinni neked ez ügyben. Tisztán lerí rólad, hogy valami nem igazán stimmel veled. Csak azt nem értem, miért nem mondod el.
- Jaj, Hermione! - sóhajtott a szőke lány, miközben odahúzott egy széket a lány ágya mellé, és szomorú tekintettel nézett rá. - Azt hiszem, tartozom neked egy őszinte vallomással.
- Vallomással? - lepődött meg őszintén az egykori griffendéles lány. - És mégis mivel kapcsolatban? - tette fel óvatosan a kérdést.
- Malfoyjal...
- Malfoyjal? Mi van vele?
- Én...
- Te?
- Én annak idején lefeküdtem Malfoyjal! - mondta ki végül.
- Tessék? - Ha volt valami,amire nem számított, hát ez az volt. Bár az igazat megvallva nem lepődött meg túlzottan, hiszen mégiscsak Dracoról volt szó, a Roxfort egyik volt legnagyobb szívtiprójáról. Azonban a vallomás valahol a lelke mélyén ütött egy kis sebet a lelke eddig törhetetlennek tűnt páncélján. S ez nem azért volt, mert annyira érdekelte a szőkeség, sokkal inkább a csalódottság okán. Mintha most értette volna meg, hogy ő sohasem lehet Malfoy szemében ténylegesen a felesége. Gyakorlatilag minden nőt többre becsül nála, legyen az akármilyen. Keserű sóhaj hagyta el a száját, amit hallva Luna félbehagyta a mondatot.
- Mit mondtál? - kérdezte meg a kis szöszkétől. - Bocsánat, csak nem figyeltem...
- Csak annyit mondtam, hogy sajnálom, 'Mione.
- Ezen nincs mit sajnálni. Hiszen ez nem csak hogy azelőtt történt, hogy terhes lettem volna, ráadásként Malfoyról is beszélünk, aki még hírből sem ismeri a házastársi hűség fogalmát.
- De én... Nem tudom, hogy ezt miként sikerült elérnem, de én beleszerettem Malfoyba!
- Beleszerettél? Jaj Luna, én annyira utálom magam ezért...
- Ugyan Hermione, mit számít ez? Szerinted a férjed rám nézne, ha mégsem kellett volna elvennie téged? Megmondom én: dehogyis! Csak egy egyéjszakás kaland voltam a számára.
- Mint ahogyan sokan mások is. Szívesen cserélnék veled, tudsz róla?
- Hát, nem - vörösödött el Luna.
- Pedig így van, nekem elhiheted.
- Rendben, de ettől még nem fogok vele kikezdeni...
- Nem is kell. Ki fog ő magától, szerintem.
- Komolyan így gondolod? - lepődött meg a másik lány.
- A lehető legkomolyabban - mosolyodott el őszintén Hermione.

Most, amikor kezében Dariussal átlépte a kúria küszöbét, hirtelen megrettent. Volt valami a levegőben, valami, ami azt súgta a számára, hogy el kellene tűnnie innen, a fiával egyetemben. Már éppen sarkon fordult volna, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
- Hermione, mit csinálsz?
Hátrafordult, és a lépcsőn lefelé igyekvő Dracoval találta magát szemközt. Annak tekintetében az értetlenség tükröződött. Csak nézte az idegességtől vörös lányt, s várta annak reakcióját.
- Mit gondolsz, Malfoy? - nézett rá kérdőn a volt griffendéles. - Azt, aminek látszik. Szépen hazamegyek.
- Hazamész? Hiszen itthon vagy! - tett felé egy apró lépést.
- Ez így nem igaz! ez a hely nem az én otthonom! El akarok innen menni, érted?
- És akkor a fiammal mi lesz?
- Majd én felnevelem, ne legyen rá gondod...
- Ez nem így működik! Apára van szüksége az ég szerelmére!
Nem kapott választ, így szépen lassan odasétált a lányhoz, óvatosan kivette a kezéből a mózeskosarat, és letette a földre. Ezután, maga sem tudta miért, de átölelte Hermionét. Annak telán ez volt az utolsó csepp, abban a bizonyos pohárban, mert hirtelen eleredtek a könnyei, s teljes erővel rázni kezdte a zokogás. Hozzásimult a fiúhoz, annak vállgördrébe temette az arcát, s egyre csak zokogott. Draco tűnődve hallgatta, s egyre csak az járt a fejében, hogy ez lehet-e az a jelenség, amiről nem is olyan régen az édesanyja beszélt. Lehet, hogy a lányon most tört ki az a szülés utáni depresszió, vagy mi a fene? Sokáig álltak ott, míg végre Hermione valamennyire megnyugodott.
- Jobban vagy?
- Azt hiszem... - bólintott kissé bizonytalanul, s vetett egy pillantást a szőke eláztatott ingére. - Sajnálom.
- Nem érdekes, úgyis megszárad. De most pihenned kellene, nem gondolod?
- Nem tudom... Egyszerűen olyan üresnek érzem magam... - kesergett.
- Mitől?
- Attól, hogy nekem soha semmi sem sikerül!
- Ostobaságokat beszélsz! Te voltál az egyik legokosabb lány az egész Roxfortban! Hét éven át zsinórban iskolaelső voltál. Senki nem csinálta ezt még utánad, azt hiszem.
- Az iskola egy dolog, de az életben ettől még egy hatalmas szerencsétlen vagyok.
- Miért is?
- Mert például jószerével még mindig Grangenek szólítasz, mintha az iskolában lennénk.
- És ez zavar?
- Igen! Úgy érzem magam tőle, mintha egy senki, egy nemkívánatos dolog lennék itt. Ezért akarok elmenni, mert tényleg így is van.
- Gyere szépen - fogta meg Hermione kezét, majd a másikba vette Darius kosarát, és felment velük a lépcsőn. Belépve Hermione szobájába az ágy mellé állított fehér bölcsőhöz sétált, majd belefektetette a fiát, aki egy kis ideig nyugtalanul fészkelődött az új helyén, de hamarosan újra mély álomba merült.
- Most nézz rá, Hermione - vetett egy pillantást a feleségére, aki érdekes módon még mindig nem engedte el a kezét. - Mit látsz?
- Egy kisfiút. Az én fiamat.
- Te mondtad nekem aznap, amikor megszületetett, hogy a mi fiunk, emlékszel?
- Igen. De nem értem, hová akarsz kilyukadni.
- Oda, hogy szüksége van mindkettőnkre. De ehhez az kell, hogy segíts nekem.
- Segítsek? Mégis, miben?
- Senki nem mondta el neked, hogy tulajdonképpen mitől vagyok olyan, amilyen?
- Nem, miért, kellett volna?
- Lehet, hogy akkor egy fokkal jobban értenénk egymást...
- Valóban? - szúrta közbe a meglepett kérdést.
-...legalábbis azt hiszem. Tudod két dolog miatt hiszik rólam az emberek, hogy egy szívtelen dög vagyok. Egy részről apám belém nevelte, hogy legyek arrogáns, lenéző másokkal, mert ez minden aranyvérű kötelessége. Más részről viszont engem is sújtott a családi átok.
- Családi átok? Azt hittem, az ilyesmi ma már nem létezik...
- Pedig hidd el nekem, még ma is érvényes némelyik. Például az, amit én örököltem: a Sziklaszív-törvénye.
- És ez mit jelent? Gondolom nem sok jót.
- Hát, ahogyan vesszük. Elméletileg azok, akiket a családom férfi tagjai közül sújt ez az átok, nem tudnak szeretni senkit és semmit, csupán a fiaikat. Persze előfordul, hogy még őket sem.
- Ezt most komolyan mondod? Lehet, hogy még Dariust sem fogod szeretni soha?
- Igen - sóhajtott szomorúan Draco.
- Akkor miért nem hagyod, hogy elmenjünk? Miért nevelje fel egy ilyen érzéketlen fickó, mint te? Miért kellene azt látnia, hogy a szülei mindennél jobban utálják egymást?
- Egyszerűen azért Hermione, mert meg akarok változni!
- Hogyan?
- Azt még nem tudom. Elméletileg az átkot meg lehet törni, bár a mikéntjére még nem tudom a választ.
- Kitalálom: szeretnéd, ha segítenék.
- Pontosan.
- Nos, rendben van, Draco. De akkor egy dolgot meg kell nekem ígérned.
- Mit?
- Ha sikerül megtörnünk az átkot, elválsz tőlem, és feleségül veszed Lunát - mondta ki végül. Maga sem tudta, miért ezt az ostoba döntést hozta, és ahogyan ránézett Dracora, annak szemében is látta, hogy az még inkább nem érti ezt az egészet.
- Lovegoodot? Miért kellene ezt tennem?
- Elmondta nekem, hogy mi történt annak idején kettőtök között.
- Na és? Sok lánnyal volt dolgom.
- Ez igaz, de ha jól sejtem, mindegyik meggyűlölt azután, hogy lefektetted őket.
- Igen.
- Luna azonban még mindig szerelmes beléd.
- Tessék?? Az hogy lehet?
- Szerintem még ő sem tudja biztosan. De a lényeg az, hogy amikor elmondta, bűntudatom lett. Én vagyok abban a pozícióban ahová ő vágyakozott.
- De ez még nem magyarázat! Különben is, ha elválunk, hogy fogok Dariussal foglalkozni?
- Bármikor eljöhetsz őt meglátogatni, emiatt ne aggódj.
- Viszont ez nekem nagyon nem tetszik - rázta meg a fejét, miközben végigsimított a kisfia arcán.
- Valamit valamiért, Draco. Tehát megígéred?
- Megígérem - sóhajtott. Úgysem tehetett egyebet.

Narcissa idegesen járkált fel s alá a hálószobájában. Már hetek óta nem kapott választ a levelére, amit a férjének küldött az Azkabanba. Persze sejtette, hogy Lucius nem fog örülni a ténynek, miszerint egy sárvérű némber szülte meg a következő generáció első tagját, de ez ellen már nem lehetett tenni. Ugyan a gyermek tagadhatatlanul egy vérbeli Malfoy volt, az asszony mégsem tudott rá akként tekinteni. Mindig benne volt a félsz, hogy ez az egész csak még jobban lerombolja az ő és férje közötti kapcsolatot. Biztos volt benne, hogy Lucius felelőségre vonja majd az ostoba ötletéért. Olyan fejmosást fog kapni azért, mert a házasságot választotta a lány megölése helyett, mint talán még sohasem. Ahogyan erre gondolt, lelkét elöntötte a telhetetlen düh. Keze önkéntelenül is ökölbe szorult, s már-már azon volt, hogy valamit összetör, amikor kopogtattak az ajtón.
- Igen?
- Édesanyám, bejöhetek?
- Természetesen, fiam.
Draco belépve illedelmesen kezet csókolt az asszonynak, majd annak intését látva helyet foglalt az egyik fotelban.
- Minek köszönhetem eme váratlan látogatásodat, fiam?
- Szeretném a fiammal és a feleségemmel elhagyni a kastélyt.
- Hogyan?
- Azt hiszem, Grangernek jót tenne, ha pár hétig, vagy esetleg hónapig távol lenne a kúriától.
- Ez ostobaság, Draco. Miért kellene elköltöznötök.
- Granger ma majdnem elment. Belépett a kúriába, s gyerekestül majdnem hátraarcot vágott.
- Miért? - vágott értetlen arcot az asszony, noha nem mintha bánta volna, ha a menye eltűnik azzal a fattyúval egyetemben.
- Talán azért, mert úgy érzi, itt be van zárva. Szeretném, ha valamivel kényelemsebben érezné magát.
- Nos... Ha mindenképpen ezt szeretnéd, talán megoldható. Emlékszel, apád bátyja annak idején nekünk ajándékozott egy kisebb villát, ha jól emlékszem, valahol a Temze partján.
- Emlékszem, igen. Azért nem költöztünk át oda, mert egy muglik lakta részen van.
- Pontosan. Ha már itt tartunk, ki fogod bírni mágia nélkül, fiam?
- Valószínűleg igen. Bár azért pár bútort magunkkal vinnénk.
- Ez csak természetes. Mikorra tervezed a költözést?
- Minél előbb, annál jobb. Szerintem akár pénteken már költözhetünk is...
- Máris? Hiszen addig csak pár nap van! A házat pedig rendbe kell hozatni...
- Ezt bízd csak a házimanókra, anyám.
- Rendben van, fiam. Remélem jó döntést hoztál.
- Ebben biztos vagyok, anyám - azzal illendően elbúcsúzott, s kilépett a szobából. Az az átkozott nőszemély!, gondolta dühösen Narcissa, Megváltoztatja a fiamat! Legyen átkozott ezért!

- Hogyan?! Elköltöztök? - képedt el Marco, miközben Hermione kissé idegesen, egyik lábáról a másikra állva hol rá, hol Carmenre nézett. A vörös hajú lány arca valósággal ragyogott a boldogságtól, ellenben vőlegénye legszívesebben megütött volna valakit. Elvégre ez nagyban megnehezíti a tervét. Ha Malfoy elviszi innét Hermionét, hogyan tud a közelébe férkőzni? Könnyen elvesztheti mindazt, amit eddig elért. Hiába érzi egyre jobban, hogy nem közömbös a lány számára, ha az most hirtelen eltűnik a balfenéken, ráadásul a rokonnal együtt.
- Ugyan már, Marco, ennyire nem kell kiakadnod - nevette el magát Carmen. - Éppen itt volt már az ideje, hogy elkezdjenek normális házaspárként viselkedni, nemde?
- Akkor is... Ez nagyon hirtelen jött - kötötte az ebet a karóhoz a fiú.
- Ne aggódj, Marco! Bármikor meglátogathattok minket.
- Tényleg?
- Igen. Nem hiszem, hogy Draconak ellenére lenne a dolog.
- Ebben ne fogadjunk - morogta az orra alatt, de a lány nem adta jelét, hogy meghallotta volna.
- Igazából az egész Draco ötlete volt. Szerinte jót tenne nekem, ha egy kicsit távolabb lennék ettől a helytől.
- Van benne valami - gondolkozott el Carmen. - Itt nagyon feszült a légkör, talán a barátaid ezért nem jönnek el hozzád...
- Nem, annak egészen más oka van - jegyezte meg feszengve a lány.
- Értem. Mindenesetre sok sikert kívánok! - ölelte meg leguggoló barátnőjét, aki felállva Marcohoz fordult. A fiú tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni a nemtetszését, ám ez ellen már nem tudott tenni. Csak gyorsan megpuszilta a fiút, s elindult, hogy megetesse Dariust. Marco pedig csak ennyit mondott:
- A francba!!
Mit sem törődve Carmen értetlen pillantásával, kirobogott a helyiségből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés