Pénteken kora este Hermione izgalommal vegyes félelemmel a lelkében lépte át új otthonának küszöbét. Még egyszer futólag hátrapillantott az előtte elterülő előkertre, amelynek vége már-már mintha belenyúlt volna a Temze vizébe. Középütt egy hatalmas fűzfa állt, melynek lehajoló ágai apránként a földet seperték. A ház halovány barack színűre meszelt falai (Hermione elgondolkozott rajta, hogy vajon az anyósa, vagy inkább a házimanók választották-e ezt a színt, de azért magában az utóbbira tippelt) előtt tölgyfa ládákban lassan növő tujacserjék kerültek, kellemes zöldjükkel dobva fel az amúgy kietlennek tetsző teraszt. Belépve egy szűk előszobában találta magát, aminek fehér falára egy ruhafogas sort szereltek, valamint alája állítottak egy szekrényt, gondolván, ebben elfér majd a páros néhány cipője. Vele szemben pedig keskeny csigalépcső vezetett az emeletre. Kibújt barna kabátkájából, majd kissé bizonytalan léptekkel tovább sétált, be a bal oldalról nyíló nappaliba. Ott krémszínű falak fogadták, rajtuk vagy fél tucat kisebb-nagyobb festmény függött, s érdekes módon egyik alak sem mozgott. Térj már észhez, Hermione!, szólt magára, Ez már nem a mágia világa, csupán egy egyszerű ház. Olyan, amire mindig is vágytál.
A négerbarna bőrfotelok és a cseresznyefa dohányzóasztal fölött függő csillár láttán azonban kénytelen volt megállapítani, hogy új otthona mégsem annyira átlagos, mint várta, leszámítva az "újdonságnak" számító televíziót. Amikor ezt Draco meglátta, biztosan sikítófrászt kapott, gondolta, miközben továbbment a fürdőszobába. Az apró mozaikcsempékből kirakott tengerpart láttán óvatlanul is elámult, annak idején csak a mugli katalógusok hasábjain látott ehhez hasonlót, arról pedig még álmodni sem mert, hogy a saját otthonát is ilyenek díszítik majd. A sarokkád nemcsak hogy a legfinomabb porcelánból készült, ráadásul akkora volt, mint egy kisebb medence. A mosdótál kagylót mintázott, míg a csap egy ugró delfint. Eleget láttam már, ideje megnéznem az emeletet. A csigalépcső lényegesen hosszabb volt, mint várta, s felérve kis híján vissza is fordult, ugyanis csak két helyiség nyílt az előtérből: egy franciaággyal felszerelt hálószoba, és egy csupa kék-fehér gyerekszoba.
- Ez most csak valami rossz vicc, igaz? - kérdezte hangosan. Draco kinézett a gyerekszobából, és suttogva válaszolt:
- Sajnos nem vicc. Csak két hálószoba van, tehát kénytelenek leszünk osztozni rajta.
- De én semmi szín alatt nem akarok melletted aludni! - tört ki a volt griffendéles lány, igaz, a Dariusra való tekintet jeleként, lényegesen halkabban.
- Figyelj, Hermione! Vagy ez, vagy mehetsz le aludni a kanapéra.
- Én? Miért nem inkább te?
- Mert én nem álltam le sipítozni a közös háló miatt. Majd valamelyik nap elintézem, hogy két részre legyen vágva az ágy, rendben?
- Nekem megteszi - vont vállat keserűen Hermione. Az igazat megvallva nem éppen erre számított...
- Mi bajod? - vetett rá egy kérdő pillantást a szőke, majd kilépett a gyerekszobából, és fél oldalával kényelmesen nekidőlt a hálószoba barnára festett ajtófélfájának.
- Semmi... - mormogta kissé bizonytalan hangon a megkérdezett. - Viszont most el kell mennem a Grimmauld térre.
- Most? Nemsokára beesteledik, Hermione - jegyezte meg szárazon Draco, és arckifejezése elárulta, hogy nem nagyon ért egyet a lány döntésével.
- Nem baj, majd hoppanálok, de most mennem kell - azzal mindenféle köszönés nélkül dehoppanált, Malfoy pedig keserűen felsóhajtott. Maga sem tudta igazán, hogy mi okból, de amikor a lány közölte vele, hogy hová megy, önkéntelenül is összeszorult a gyomorszája.
Ugyan a jobb alkarján idestova másfél éve ott rejtőzött a Sötét Jegy, most jött csak rá, hogy ez megkorra, majdhogynem áthidalhatatlan szakadékot emel köze és a volt griffendéles lány között. Elvégre mindkettejüknek másfelé húz a szíve és az esze: őt a halálfalókhoz vezérli minduntalan az apja iránt érzett kötelességtudat, míg Hermione szabad akaratából követi Dumbledore-t és a rendtagokat. Azon már meg sem lepődött, hogy a lány elárulta, hol van a Főnix Rendjének főhadiszállása, mivel erről már régóta tudtak a halálfalók, csupán nem volt elég erejük (és Dumbledore haláláig talán nem is lesz) ahhoz, hogy meg merjenek kockáztatni egy támadást. Ám most, Voldemort visszatérése után három évvel felcsillant egy halovány reménysugár: a Nagyúr ereje kezdett visszatérni, sőt mi több, erősödni. S akkor bekövetkezik az, amire eddig gondolni sem igazán mert: mi lesz akkor, ha ők ketten fognak farkasszemet nézni egymással, annak tudatában, hogy egyiküknek mindenképpen meg kell halnia? Hogyan fognak elszámolni a lelkiismeretükkel most, hogy a sorsuk ilyen erősen összeforrt Dariusnak hála? Ekkor, mint egy jelzésszerűen, Darius felsírt a szomszéd szobában. Belépve Draco orrát nem túl kellemes szagok csapták meg, s fintorogva tette fel a költői kérdést:
- Mihez kezdjek ezzel a bűzlő akármivel?
Választ nem kapott, helyette egy emlékkép villant be számára: a kórházban egyszer Hermione pont az orra előtt tette tisztába a visító gyereket. Mivel tudta, hogy ezt per pillanat senki sem végezheti el helyette, keserűen felsóhajtott, kiemelte fiát a bölcsőből, és áttette a pelenkázóra. Majdnem egy órás küzdelem után azonban elégedetten tette vissza az immáron tiszta (és kifejezetten mentás-kamillás illatú) gyermeket a fekhelyére. Kezéről leporolta a hófehér hintőport, majd lement a nappaliba, hogy kipihenje magát. Pillantása azonnal kiszúrta a televíziót, s a dohányzóasztalon várakozó távirányítót.
- Hát ez meg mire jó? - forgatta meg kezében a hosszúkás ketyerét. Ujja véletlenül lenyomott egy gombot, amitől a készülék működésbe jött, s az eddig fekete képernyőn egy fekete kosztümkabátos nő nézett rá nagy, barna szemeivel, miközben érzelemmentes hangon eseményeket sorolt: X, Y itt és itt járt, ezt és ezt csinálta, valaki erről ilyet és olyat mondott. Draco megbabonázva ült le a fotelba, s kíváncsian figyelni kezdett. Amikor a műsor rövidesen véget ért, csalódottan sóhajtott, ám ez az érzés hamar elszállt, amikor tovább kapcsolgatva egy újabb hírműsorba botlott. Végül a kanapén végigdőlve aludt el, miközben az ismeretlen doboz tovább beszélt hozzá a maga monoton, unalmas hangján.

Hermione halkan kopogott az étkező ajtaján, ami az utóbbi időben tanácsteremként is funkcionált. Bentről hallani vélte Molly Weasley kissé rekedtes hangját, amint kiszól: "Szabad!". Remegő kézzel nyomta le a kilincset, s hajtotta be maga mögött az ajtót. Minden szem rá szegeződött: Harry, Ron, Fred, George, Mr. és Mrs. Weasley, Rémszem, Lupin, de még Piton és Mcgalagony is, egy emberként mérték végig. Csupán az igazgató nem nézett rá, aki félhold alakú szemüvegén keresztül továbbra is a kandallóban ropogó tüzet figyelte.
- Jé, Hermione... - csodálkozott el a pufók asszonyság, miközben felállt, odament a lányhoz, és össze-vissza csókolta az arcát. - Nem kérsz inni valamit? Kávét, vagy esetleg egy teát?
- Egy tea jól esne, köszönöm szépen - bólintott a lány, miközben helyet foglalt volt tanárai között. Molly pedig pár pálcasuhintással a tűzhelyre parancsolt egy hideg vízzel teli kannát.
- Hogy van, Ms. Granger? - kérdezte szokásos fa hangján Piton. - Vagy szólítsam inkább Mrs. Malfoynak?
- Perselus! - szólt rá kissé hangosan suttogva a professzorasszony.
- Ugyan, hagyja csak, tanárnő. A professzor minden bizonnyal még most sem törődött bele abba, hogy a kedvenc tanítványa ekkora marhaságot csinált.
- Kisasszony, megtiltom, hogy ilyen hangnemben merjen beszélni velem! - vörösödött el Piton mérgében.
- Különben? Levon 10 pontot a Griffendéltől?! Csak szeretném emlékeztetni, hogy már nem az iskolában vagyunk, Perselus. Maga itt már nem parancsolgathat nekem - jegyezte meg teljes lelki nyugalommal a lány, miközben elvette a felé nyújtott csészét, s óvatosan kortyolt belőle egy keveset.
- Perselus, Hermione, elég legyen! - szólalt meg a szokottnál valamivel erélyesebben Dumbledore, amitől a kettős azonnal elhallgatott. A férfi elégedetten bólintott, majd körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken. - Azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mi végre kellett itt összegyűlnünk. Voldemort egyre merészebb az utóbbi időben.
- Kapjuk el, vessük az Azkabanba, és kínozzuk halálra! - javasolta önelégült mosollyal az arcán Rémszem.
- Nyugalom, Alister, azt hiszem, ennél kedvezőbben is cselekedhetnénk.
- Például? - csodálkozott el Harry.
- Példának okáért akár békekötést ajánlhatnánk.
- Békekötést? - háborodott fel mindenki egyszerre.
- Igen. Tudom, az ötlet kissé abszurdnak hathat,...
- Nem is kissé - jegyezte meg valaki szárazon.
-... de meggyőződésem, hogy ez a helyes lépés.
- Ugyan miért?
- Gondoljatok bele: ha a jóslat például a mi győzelmünkkel, akarom mondani, Harryével zárul, a Rossz oldal megszűnik létezni. Ám ez esetben a Jó is elveszik.
- Hiszen az éremnek is két oldala van - jutott Hermione eszébe.
- Pontosan. Ha nincs az egyik, mihez kezd a másik? Így hát amondó vagyok, a legésszerűbb, amit tehetünk, ha egy generációt hagyunk békés körülmények között felnőni. Utána, ha magától kitör a háború, ám legyen.
- Ki tudja, addigra a Nagyúrnak mekkora ereje lesz! - borzadt el Arthur.
- Valóban. De ne felejtsük el, hogy ez idő alatt a mi erőnk is növekszik. Ráadásul arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ma már olyan emberek is élnek, akikben a Jó és a Rossz szorosan összekapcsolódott.Ekkor mindenki jelentőségteljesen Hermionéra nézett, aki igyekezett minél apróbbra összehúzni magát.
Hirtelen heves vita robbant ki a Rend tagjai között, voltak, akik támogatták, és akadtak, akik támadták Dumbledore javaslatát. Az egykori eminens ezt a pillanatot választotta ki a távozásra: felállt, halkan elköszönt, majd kilépett az előszobába, s rövidesen dehoppanált.

Új otthonának nappalijában döbbenetes látvány fogadta: Draco úgy kiterült a kanapén, mint a nagy Alföld, édesdeden szunyókált, a tévé pedig továbbra is mondta a magáét. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, s rövidesen már ki is robbant belőle a nevetés. Erre Malfoy álmosan felkapta a fejét, pislogott párat, majd értetlenül nézett Hermionéra.
- Hé, mi olyan nevetséges?
- Te, amint éppen alszol... - felelte még mindig a röhögéssel küszködve. A végén már le kellett ülnie, de még mindig tovább nevetett.
- Kösz szépen - sziszegte Draco.- Ezt nem hittem volna rólad.
- Mit?
- Hogy ki mersz nevetni ENGEM!!! - emelte fel a hangját egy kissé. Az egykori eminens egy másodpercre ledöbbent, majd a háta mögül előkapta az egyik kis díszpárnát, és a fiú felé hajította, akit sikeresen arcon talált. Ez ég jobban feltüzelte jókedvét, és még erősebb hullámban tört rá a nevethetnék.
- Na várj csak, ezért megfizetsz! - emelte fel figyelmeztetően a kezét Dracom s rövidesen már egyből két párna találta el Hermionét.
A párnacsata nem tartott tovább fél óránál, de a végén már ott ültek egymás mellett, és fáradtan pihegtek a másik arcába.
- Miért nem lehet ilyen életünk, mint a normális házasoknak? - kérdezte elgondolkozva a lány, miközben az ujjai közé fogott egy vékonyka tincset Draco hajából, és gyengéden csavart rajta párat.
- Mert mi nem vagyunk olyanok, mint a normálisak. Emlékszel, mi gyűlöljük egymást, nem pedig szeretjük.
- Ja, tényleg... De azért néha jó lenne, ha nem így lenne. Mondjuk most.
- Most? - vonta fel a szemöldökét Malfoy. - Miért pont most?
- Mert akkor nem lenne bűntudatom, amikor ezt teszem.
S maga sem tudta miért, de megcsókolta a szőke ifjoncot, aki azonban nem lökte el, hanem éppen ellenkezőleg, közelebb vonta, és olyan szorosan ölelte, mintha magába akarná olvasztani. Kezeik önkéntelenül is felfedezőútra indultak egymás testén, s már-már egymás ruháit kezdték el bontogatni, amikor Hermione ellökte magát a fiútól, és rémült tekintettel nézett rá.
- Ne, kérlek, Draco...
- Miért? - kérdezte halkan, s megpróbált a lány felé nyúlni, ám az felállt, és odébb sétált.
- Mert ezt nem szabad. Túl hirtelen jött... Még nem készültem fel erre. Remélem megérted.
- Azt hiszem... - felelte óvatosan a szőke.
- Köszönöm. Azt hiszem, én most inkább elmegyek lefeküdni. Jó éjszakát - köszönt el, s felsétált a csigalépcsőn. Draco pedig elgondolkozva nézett utána. Istenem, mi ütött beléd, Malfoy?, kérdezte önmagától dühösen, ám erre a kérdésre már az ősi Malfoy-lelkiismeret sem tudta a választ.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés