Hermione felett, hála a Rend és a családja közötti ingázásnak, úgy elrepült az idő, hogy azon vette észre magát, amint a (még mindig) Malfoyjal közös hálószobában ül, és unatkozó tekintettel bámul ki az ablakon, figyelve a sűrűn hulló hópelyheket. Már december huszonharmadika volt, de ő még most sem azon elmélkedett, hogy kinek mit is vegyen ajándék gyanánt, hanem valami egészen máson. Az utóbbi hónapokban nem túl gyakran látták egymást a volt mardekáros fiúval, hiszen az korán kelt, és általában csak késő este ért haza, amikor ő már régen az igazak álmát aludta. Sohasem kérdezte meg tőle merre jár, úgy érezte, semmi köze sincs hozzá. Ráadásul több mint valószínűnek tartotta, hogy Draco úgyis különböző nőcskék társaságában mulatja ilyenkor az időt, erre pedig, őszintén megvallva, nem volt kíváncsi. Azóta az eset óta, amikor ugye már megint majdnem hülyeséget csináltak, rejtélyesen kerülték egymást, s nem is hozták fel témaként. Hermione ezt annak tudta be, hogy mindkettejüket összezavarta az eset: olyan hirtelen csapott át a gyűlölet szenvedélybe, hogy ez még őket is meglepte. S a lány, ha őszinte akart lenni magához, be kellett hogy lássa: minden egyes eltelt nappal nem hogy távolodna, és apránként elmosódna az emlék, hanem éppen ellenkezőleg: egyre elevenebbé vált, egyre gyakrabban érezni vélte a másik ajkának érintését a sajátján, látta lelki szemei előtt Draco csalódott tekintetét, amikor elűzte magától. Ezután valóságos kínként élte meg azt a hosszú, vágyakozással teli éjszakát, hiszen a másik ott feküdt tőle alig karnyújtásnyira, de nem érhetett hozzá, mert azzal a saját szavait és tetteit cáfolta volna meg. Így hát nem maradt más számára, mint a néma tűrés, enyhe szenvedés társaságában. Halkan felsóhajtott:
- Lehet, hogy kezdek megőrülni?
- Mit kezdesz, Hermione? - hallotta a háta mögül azt az ismerős jeges, mégis egyre inkább szívmelengető hangot. Megfordult ültében, és látta, amint Draco Malfoy valósággal fölé magasodik, és érdeklödő tekintettel néz le rá.
- Igazán semmit - füllentett kissé elvörösödve a megszólított. - Nem is hallottam, hogy megérkeztél. Hogy-hogy ilyen korán?
- Anyám a kúriára rendelt - felelte nemes egyszerűséggel, miközben lehuppant
az ágyra (amit még mindig nem fűrészeltetett ketté...), így lélektükreik nagyjából egy magasságba kerültek.
- Mit akart? - kérdezte üres hangon Hermione, s magában már sejtette, hogy nem sok jóról lehet szó, legalábbis az ő számára biztosan.
- Egyfelől hiányolja a táraságomat. Szeretné, ha mindhárman visszaköltöznénk a "családi" házba, de ezt a kérését kerek perec elutasítottam, mondván, még mindig nem igazán jöttél rendbe
- Ó, köszönöm, hogy falazol nekem – szólt közbe szarkasztikusan a lány.
- Másfelől pedig meghívott minket a holnap tartandó karácsonyi vacsorára. Azt hiszem, illetlenség lenne visszautasítani a meghívását.
- Ha már nagyon muszáj... - mormogott keserűen az orra alatt. Az tény és való ugyan, hogy Dracoval az utóbbi időben rendeződött a viszonyuk, s heves gyűlöletből egy egyszerű lakótársi "se veled, se nélküled" kapcsolattá szelídült, ám az anyósáról ugyanez nem volt elmondható. Narcissa még most is olyan ellenszenvet táplált menye iránt, mint eddig, sőt ha lehet, azóta ez az ellentét csak még jobban kiéleződött. A hajdani eminensnek volt egy olyan sejtése, hogy Mrs. Malfoy, ha tehetné, egyszerűen kitiltaná őt és Dariust a kúriáról, mondván, semmi keresnivalójuk ott. És lássuk be, lehet, hogy igaza van. Az arcára minden bizonnyal kiülhettek az érzelmei, mert Draco komor tekintettel nézett rá:
- Figyelj, Granger - a lány ebből tudta, hogy férje most nagyon komoly dolgot készül mondani a számára. - Az igazat megvallva nekem sem füllik hozzá a fogam, hogy egy egész estén át hallgassam az aranyvérű elit áradoásait a galleonok boldogító hatásáról, de nincs más választásom. Azt hiszem, fölösleges jeleznem, hogy hozzám hasonlóan neked sincs. Amúgy meg csak pár óra az egész, vagy legrosszabb esetben ott kell éjszakáznunk. De másnap holnapután reggel mindenféleképpen hazajövünk.
- Ígéred? - tette fel a kissé gyerekes kérdést Hermione.
- Ígérem, nem kell aggódnod emiatt.
- Viszont van itt még valami...
- Igen?
- Holnap Szenteste, és még senkinek sem vettem semmit.
- Most, hogy mondod... Tényleg! Most ez elég viccesen fog hangzani, de
szerintem el kellene mennünk vásárolni.
- Vásárolni? - döbbent le őszintén Hermione.
- Pontosan. Darius addig úgyis alszik a babahordozóban.
- Egyre furcsább vagy Malfoy, tudsz róla?
- Nem kell rá emlékeztetned...
- Nyugalom, kivételesen nem bántásnak szántam...
- Tényleg?
- Tényleg. De ideje indulnunk, mert el szeretném kerülni, hogy meggondold magad.
Így esett meg, hogy nagyjából egy órával később már együtt járták be az egyik londoni bevásárlóközpontot. Draconak szeme-szája tátva maradt, úgy rácsodálkozott a muglik találmányaira. Szinte öt percenként kérdezgette: "ez mire jó?" "Azt hogyan használják?", s ehhez hasonlókat, a felesége pedig nem győzött válaszolgatni. Ám lassan szétváltak útjaik, mindketten elindultak, hogy ajándékokat keressenek a szeretteiknek. Hermione nem gondolt túl nagy dolgokra: Harrynek egy repülőgépekről szóló könyvet vett (a kis Túlélő újabban a mugli dolgok iránt való érdeklődésének reneszánszát élte, ebből fakadt a repülőgépek felé tanúsított szeretete), Lunának egy praktikus sminkkészletet, Ronnak pedig pár zoknit, amibe cselesen éppen R betűt hímeztek ( a lánynak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a vörös hajú srác nem fog repesni az ajándéktól, mert rosszindulatú célzásnak veszi majd). A legnehezebb dolga akkor volt, amikor arra a felfedezésre jutott, hogy Draconak is illene vennie valami kis apró meglepetést. Igaz, abban már nem volt teljesen biztos, hogy a fiú meg is érdemli...
Hosszas keresgélés után megtalálta a tökéletes ajándékot: az egyik írószerboltban látott egy fekete bőrbe kötött naplót, ami egy az egyben hasonlított Tom Demenére, csupán abban különbözött tőle, hogy a benne lévő lapok még nem sárgultak meg az idő akaratának engedelmeskedve, hanem csodálatos fehér színben pompáztak. Megbabonázva emelte le a polcról, majd egy kis díszcsomagolásban a kabátja zsebébe csúsztatta, és kilépett az üzletből. Dracoval úgy beszélték meg, hogy a bevásárlóközpont közepén lévő szökőkútnál találkoznak. Nem is számított rá, hogy egy ennyire bensőséges jelenet szemtanúja lesz: Darius az apja egyik térdén "üldögélt" (azaz az apja tartotta), és lovagolt rajta, közben elégedetten bazsalygott, mint rohadt tök az ól tetején. Amikor ez a hasonlat eszébe ötlött, önkéntelenül is kirobbant belőle a nevetés.
- Már megint mi olyan nagyon vicces? - vonta fel a szemöldökét Draco, majd visszafektetette fiát a hordozóba, és egymás mellett léptek ki a hatalmas épületből. Odakint még mindig hatalmas pelyhekben hullott a hó, ami nem sokkal később már vastagon beborította őket.
- Ha nem sietünk, megfázunk - jegyezte meg nem túl elégedetten Malfoy.
- Akkor ideje lenne hoppanálni, nem?
- Túl veszélyes.
- Veszély? Azt hittem, ez a szó nem szerepel a szótáradban! - gúnyolta ki Hermione.
- Nem is! Csak éppen muglik mászkálnak a környéken.
- Na és? Nincs jobb, mint a túlfokozott adrenalin!
- Te mondtad...
S nem sokkal később nevetve eltűntek. Néhány mugli meglepetten dörzsölgette a szemét, de aztán inkább a sok elfogyasztott tojáslikőrnek tudták be a dolgot, és már siettek is tovább.
Otthon még mindig nevetve bújtak ki a kabátjaikból, ám ebben a pillanatban Hermione rögtön tüsszentett.
- Na tessék! Mondtam, hogy meg fogsz fázni. Menj fel, és fektesd le Dariust! Addig kerítek neked valami gyógyszert.
- Te csak ne parancsolgass nekem, megértetted?
- De igen, parancsolgatok, mert máris beteg vagy! Tehát menj fel, és ne kelljen még egyszer mondanom!
- Jó, rendben, megértettem - emelte fel a kezét megadóan Hermione, és felbattyogott a lépcsőn. Végigdőlt az ágyon, és azon nyomban magára tekerte a takarót, mivel heves hullámokban rátört a hidegrázás. Amikor Draco belépett a szobába, és a kezébe nyomta a gőzölgő teáscsészét, futólag megérintette a lány homlokát, de rögvest el is kapta a kezét.
- Rendesen felment a lázad, tudsz róla? Szerencsémre Madame Pomfreytől maradt némi gyógynövényünk, azt kevertem bele a teádba. Ez talán leviszi a lázad.
- Köszönöm - kortyolta ki az utolsó cseppjéig is az italt, majd újra elfeküdt az ágyon. Draco némi habozás után mellételepedett, fél kezével átölelte, és saját testével igyekezett valamennyire felmelegíteni a lányt. Észre sem vette, amikor elnyomta őket az álom.

Másnap Draco arra ébredt, hogy valaki rázogatja a vállánál fogva:
- Malfoy, ébresztő! - hallott egy ismerős hangot, ám csak halkan dörmögött valamit, a másik oldalára fordult, és aludt tovább.
- Draco Lucius Malfoy! Most azonnal kelj fel, megértetted? - szólt rá most már valamivel erélyesebben Hermione, miközben még egyszer alaposan megrázta.
- Mi van már, Hermione? - nyitotta ki bágyadtan a szemét, majd feltápászkodott, és nehézkesen felült. Nem meglepő módon még mindig ugyanazt az öltözéket viselte minttegnap, ami tisztán jelezte számára, hogy alighanem a felesége mellett aludt el. Az említett az ágy szélénél állt, karját keresztbe fonta a mellkasán, és cseppet sem látszott boldognak.
- Nem ma kellene mennünk az édesanyádhoz?
- De igen, miért? - kérdezte értetlenül a szőkeség, miközben kikászálódott a meleg takaró alól.
- Mert már lassan délután négy óra van.
- Hogy mi? - repült ki az álmosság azonmód a szeméből. - Mi az, hogy délután négy óra van?
- Úgy, ahogy mondtam. Ne nézz így rám, én sem tudom, hogyan bírtál ennyit aludni!
- Remek - sóhajtott a szőkeség. - A végén még én leszek a beteg, nem te.
- Látod, ez könnyen lehet - értett egyet Hermione is.
- Na jó, ilyen kérdésekben nem kell egyetértened velem - indult le a fürdőszobába, de azért útközben felnyalábolta a számára kikészített ruhaadagot.
- Miért, miben kellene?
Draco nem válaszolt, csupán intett egyet, majd leérve egy hangos csattanás méltóztatott jelezni, hogy bevágta maga mögött az ajtót. A lány pedig, némi hezitálás után ugyan, de a konyha felé vette útját, ahonnét rövidesen a friss kávé illata szállt kifelé.
- Hm, nem is olyan rossz - jegyezte meg elégedetten Draco, amikor egy sötétkék ingben és fekete nadrágban feszítve belépett az apró helyiségbe.
- Nem ártana igyekezned, nem jutott még eszedbe? - kérdezte óvatosan, mialatt a saját csészéjét mosogatta el.
- Nos, ami azt illeti...
- Kéne.
- Igen - értett egyet a volt mardekáros is, s ennek megfelelően kihörpintette a kesernyés italt. - Dariust is elvisszük?
- Dehogy visszük! Már szóltam Lunának - ekkor egy halk pukkanást hallottak. - Már itt is van.
- Nagyszerű - jegyezte meg szárazon Draco, aki nem óhajtott túl sok időt eltölteni a hollóhátas lány társaságában, így aztán kifejezetten örömmel töltötte el a lelkét, amikor kiléptek a hopp-poros kandallóból. A Malfoy-kúriát különösen szépen feldíszítették ennek a jeles alkalomnak alkalmából, ami kifejezetten meglepte Hermionét. Annál is inkább egyik meglepetés érte a másik után, amikor is belépve a hatalmas étkezőbe megpillantotta a Narcissa mellett álló alakot.
- Maga?! - nyögte ki, miközben Dracoval döbbent pillantásokat váltottak.
- Igen én, Hermione - mondta elégedetten Lucius Malfoy.
- Apám - fogott vele illendően kezet a fia, de rövidesen visszaoldalgott a felesége mellé.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy én is üdvözöljelek a családunkban - fordult újfent a menye felé a férfi. - Isten hozott, a Malfoyok között, Hermione! De hol van az unokám?
- Otthon - felelte nemes egyszerűséggel a megszólított - Nem számítottam rá, hogy az ünnepekre hazaengedik.
- Valóban... Mire Narcissa megkapta levelemet, ti már nem laktatok itt. Remélem kényelmes az új lakásotok.
- Igen, az - bólintott Draco.
- Ennek örülök - felelte egy nem túl kedves mosoly kíséretében Lucius.
Az ünnepi vacsora alatt nem sok érdemleges történt, Hermione megintcsak rá
volt kényszerítve, hogy az idegen, magukat arisztokratának tituáló hölgyekkel
jópofizzon. Az ajándékok átadására nem került sor, tekintve, hogy az idősebbik Malfoy-házaspár körében ez nem volt túl elterjedt szokás, csupán gyermeküket lepték meg néhány vaskosnak tetsző könyvvel, s új ruhadarabokkal. Az persze illedelmesen megköszönte ezt, majd Marcoval bocsátkozott látszólagos eszmecserébe, miközben fél szemét mindig a lányon tartotta, aki kedvesen cseverészett Carmennel, aki arra hivatkozva, hogy még mindig nem heverte ki túlzottan a szenvedések éjszakáját, elérte, hogy az esküvőt egy hónappal elhalasszák. Ettől azonban még ugyanúgy szorult az ő és Harry nyaka körüli hurok, amit egyre nehezebb volt elviselni, ám a leányszöktetés terve még mindig nem volt tökéletes. Na de, karácsony este nem szokás ilyen dolgokkal foglalkozni, így aztán hamar témát váltottak. Carment nagyon érdekelte Darius hogyléte, így nem meglepő módon, folyamatosan róla kérdezgetett. Hermione udvariasan válaszolt a kérdésekre, ám nagyjából olyan éjfél körül, arra hivatkozva, hogy fáradt, odalépett Dracohoz, és illedelmesen megkérte, hogy menjenek haza.
Nem meglepő módon a volt mardekáros ifjonc örömmel tett eleget a kérdésnek. Amikor egymás mellett sétáltak a folyosón, a lány hirtelen megtorpant.
- Mi a baj, Hermione? - nézett rá a válla felett meglepetten.
Az pedig válasz gyanánt csak felmutatott a plafonra. Draco tekintete követte a mozdulatot, majd meglepetten füttyentett.
- Ilyet se láttam még, fagyöngy a Malfoy-kúrián!
A lány csak halványan elmosolyodott, s már ment is volna tovább, ám ekkor a fiú előtte termett, s lágyan megcsókolta. Egy darabig csak állt ott kukán, ám lassanként felengedett, s apránként viszonozta a csókot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne számára, hogy az esküdt ellenségével csókolózik egy fagyöngy alatt... S ki tudja, talán valóban így is volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés