2. fejezet

A szőke hajú fiú reggel még hallotta szülei szöszmötölését, de szándékosan nem kelt fel, hogy elbúcsúzzon tőlük. Haragudott édesapjára, bármennyire is tisztelte, és felnézett rá. Valahogy nem tudta elnézni neki ezt a csekély szívességet, amit feltétlenül meg kell tennie.

- Előkészíteni Grangert a Nagyúrnak... micsoda megtiszteltetés - morfondírozott hangosan. - Inkább hívtam volna át valamelyik idiótát, például Parkinsont. Vele is jobban elszórakoznék, mint Grangerrel... Na jó, talán még se. Most, hogy így jobban belegondolok... Granger legalább vissza tud vágni, már ha magánál van. És akkor hagyhatom ott, amikor csak akarom, nem jön utánam. Lehet, hogy még sem lesz annyira rossz ez a kis szünet? - Elmosolyodott.

Komótosan felöltözött. Bár utálta a muglikat, és megvetette őket mindenféle szempontból, de mikor szülei nem voltak otthon, és nem láthatták kicsi fiúkat, Draco olykor szívesen öltött magára mugli ruhát. Egyszer, mikor Blaise náluk volt, véletlenül elöl hagyott egy mugli pulcsit, amit barátja nem hagyott szó nélkül.

<i> - Draco, jól láttam azt, amit láttam?

- Attól függ, mit láttál - válaszolta gúnyosan Malfoy.

- A nagy Draco Malfoy szobájában mugli cucc?!

- Kedves, hogy ennyire nagyra becsülsz. - Mondatából csak úgy sütött a lenézés, de a hangjában bujkált egy halovány mosoly is. - Miért, van netán valami kifogásod ellene?

- Nem kell így felkapni a vizet. Egyszerűen kíváncsi vagyok.

- Akkor ne így kérdezd.

- Jól van, bocsánat, ha megsértettem a drága kis szívedet.

- Talán még most az egyszer elnézem... talán... - Egyszerre nevettek fel. Hiába a sok gúny, irónia és lenézés, igaz barátok voltak - Draconak talán az egyetlen értelmes -, és nagyon nehezen tudtak megharagudni a másikra.

- Szóóóval?

- Tök kényelmesek. Van, hogy a talárban elbotlok, meg mit tudom én. Néha jobban esik felvenni egy mugli farmert, mint mondjuk egy varázsló talárt. Egyszer te is kipróbálhatnád. - Blaise felhúzta orrát, és hevesen rázta a fejét. -  Nyugi, nem halsz bele! Ha nekem nem lett semmi bajom, neked se lesz. </i>

Jót mosolygott a felemlegetett emléken, és egy sötét farmert meg egy hozzá illő fekete pólót halászott elő a szekrénye mélyéről.

Reggeli közben eszébe jutott, hogy talán Granger is éhes lehet. Nem tudta, hogy mit szeret a lány, ezért mindenből tett egy keveset a tálcára. Nem azért, mert nagy vendégszerető hírében állt, hanem mert rendesen akarta végezni a rábízott feladatát. Fontos volt neki apja véleménye, és nem akarta, hogy csalódjon benne. Továbbá tett még az ezüst tartóra tisztító ködszert, fájdalomcsillapítót, gézt és a <i> Sérülések ellátása profi módon </i> című könyvet.

A pince kőlépcsője csúszós volt és nyálkás, s Draco nem egyszer szitkozódott, mert majdnem elesett. Végül tökéletes egyensúlyérzékének köszönhetően túlélte a megpróbáltatást. Erőt vett magán, előszedte minden létező kedvességét - ami eléggé nehezére esett -, és bekopogott.

Hermione rendesen meglepődött. Minek kopog a fogvatartója?

Mivel Draco nem kapott választ, szó nélkül benyitott volna, ha nem lett volna zárva az ajtó.

„Gondolhattam volna, hogy bezárják...” - És elővette a pálcáját. Elmormolta a híres, Malfoyok által kifejlesztett erős ajtózáró bűbáj ellentétét, és bebotorkált a „szobába”.

A folyosóval és a lépcsőkkel ellentétben ez a helység meleg volt, száraz, és tiszta. A hajóparketta ép volt és ápolt. Egy szerény, de kényelmes ágy volt a sarokban, tőle nem messze egy asztal lámpával, két fotel és egy könyvespolc. A könyvespolc mellől nyílt még egy kis fürdőszoba.

Hermione ijedten nézte az ügyetlenkedő Malfoyt, aki az ajtót próbálta becsukni, végül a lábával behajtotta. Letette az asztalra a tálcát, bezárta az ajtót, és megperdült.

- Jó reggelt, Granger! - köszönt rá erőltetett mosollyal, ami inkább egy vicsorhoz hasonlított.

A lány meglepődöttségében nem tudott hirtelen mit mondani, csak elkerekedett szemekkel figyelte, hogy Draco hogyan szorgoskodik.

- Na mi van? Miért nézel így rám?

- Mit művelsz? - Hermione végre megtalálta a hangját.

- Van sérülésed? Akkor azt el kellene látnom. És hoztam kaját, ha éhes lennél.

- Meg akarsz mérgezni?

- Akkor minek látnálak el? Okos...

- Mit művelsz? - tette fel újra a kérdést, és a Crak-Monstro párost megszégyenítően bamba fejet vágott.

- Mint már mondottam, el akarlak látni. Hova lett az eszed? Leszívta Potter?

- Nagyon vicces!

- Komolyan mondtam. Egyetlen egyszerű kérdést tettem fel. Válaszolnál?

Az ex-griffendéles lány összehúzta szemét, majd bólintott. Feltűrte blúza bal ujját, így láthatóvá vált a csúnyán megégett piros bőre.

Draco vágott egy fintort. Nem volt sok gusztusa a művelethez, de muszáj volt. Kitisztította, majd a könyv utasításai szerint haladt tovább. Durván fél óra múlva Hermione összes vágása, égése, karcolása gyógyulásnak indult.

- Éhes vagy?

- Hát...

- Szóval igen. Tessék, itt van. - Azzal a lány elé tolta az ételt. - Még várj a zuhanyzással, hogy hasson a kenőcs. Ha kell tiszta ruha, a fürdőben van egy szekrény, abban találsz. Én most megyek. Jó étvágyat...

Draco már csukta volna be maga után az ajtót, mikor Hermione kiáltott.

- Várj!

Megforgatta a szemeit, de visszakandikált, és látta, hogy Granger már nagyban pusztítja a harapnivalót.

- Hmm?

- Te megőrültél?

- Na ez most kedves volt - mondta tettetett sértődöttséggel. - Ellátlak, ételt hozok, te meg ilyenekkel zaklatsz... Nincs nekem időm erre.

- Épp ez az! Én itt fogoly vagyok... vagy nem?

- De - vonta fel a szemöldökét.

- Akkor miért van külön szobám, fürdőm? Miért kapok ételt, és miért foglalkozol velem?

- Szerinted önszántamból teszem? Apám utasított. Semmi hasznunk veled, ha koszos és gyenge vagy.

- Hol vagyok? Mit akartok tőlem?

- A Malfoy kastélyban. Látod, itt még a foglyoknak is jó dolga van... De most legyen ennyi elég.

- Eressz el! Kérlek!

- Meg sem próbálsz kiszökni? - érdeklődött őszintén Draco, s bár nem akart gúnyos lenni, sikerült neki.

- Próbáltam... Lucius hozott be, ugye? - Draco bólintott. - Akkor jól emlékszem... és miért nem ő jön ide? Az ő rabja vagyok, nem?

„Elárulhatom neki, hogy elmentek? Miért is ne. Nem lesz belőle semmi bajom...”

- Nincs itt, anyámmal együtt. Csak ketten vagyunk, úgyhogy egymásra vagyunk kényszeredve. És a Nagyúr rabja vagy... vagyis neki szántak.

Hermione megrémült, majd szomorúan bólintott. Minek kiabáljon? Minek erőlködjön? Már megtette az éjjel. Akárhogy is próbált menekülni, szabadulni, innen majdnem hogy lehetetlennek tűnt. Elhatározta, hogy jól viselkedik, engedelmes lesz, akkor hátha van esélye a túlélésre, és akkor megbosszulhat mindent... Azt viszont furcsállta, hogy Draco nem szemétkedik vele, nem sértegeti, nem ironizál (annyit). Ő már belefáradt, hogy veszekedést kezdeményezzen, inkább csak védte magát. Hagyta, hogy a Malfoy fiú távozzon. A hallottak szerint van még ideje, hogy kiforralja a szökést, és hogy kifaggassa Dracot. Vajon sikerül megkedveltetnie magát a fiúval? Akkor talán menekülhet? Ki tudja...