Hermione sokat volt egyedül az utóbbi napokban. Már félig meddig sikerült kitervelnie azt, hogy a pincéből hogyan juthat ki, de még nem volt alkalma végrehajtani. Mielőtt megszökne, ki akarta hallgatni Malfoyt. Mert ha már elmegy, vihet magával bájitalokat, esetleg könyveket, vagy bármi mást. És hogy ezeket az értékes információkat kicsalogathassa Malfoyból, előtte össze kéne haverkodnia vele...

Viszont Draco csak főétkezésekkor látogatta meg Grangert, pedig a lányhoz hasonlóan egyedül volt. Néha jól esett a magány, a csönd, amikor csak ő és a gondolatai vannak, de már nagyon unta. Megszokta, hogy szinte mindig van körülötte valaki, aki körülugrálja, vagy csak simán alkalmas a beszélgetésre.

Anyja, apja, elutaztak, barátai is nyaralnak, sőt, elvileg ő most küldetésen van... Már ha azt annak lehet nevezni, hogy egy fogoly kedvében jár. Még ha Blaise itthon lenne, de nincs, mivel ő éppen teljesíti a beavatási feladatát valahol Kanadában.

Magányosan rótta a nagy köröket a kúria falain belül. Azt mondják napi egy óra séta jót tesz, és a mi Draco Malfoyunk rendesen kitett magáért, mivel négy-öt órákat is legyalogolt. Olykor-olykor belebotlott egy félénk házimanóba, akit általában elküldött, hogy vagy nézze meg, hogy hogy van Granger, vagy készítsen valami harapnivalót Grangernek, vagy mossa ki Granger szennyesét...

Valljuk be, Draco eddig kiskirályként élt, soha semmit nem kellett csinálnia, mindig gondoskodtak róla. Félt, hogy elszúr valamit, mert ez alkalommal nem csak magára kell figyelnie, hanem drága vendégére is, s így sikerült neki átlendülnie a ló másik oldalára, ugyanis kicsit túlbuzgó lett.

Sokszor azon kapta magát, hogy a lábai a pincébe vezetik, de még mielőtt bement volna foglyához, hogy társalogjanak, valahogy mindig sikerült parancsolnia végtagjainak, és visszavánszorgott az emeletre. Nem akarta feleslegen zavarni Grangert.

„Biztos jól el van, az a sok könyv kiváló szórakozást nyújthat egy könyvmolynak...”

Pedig az a könyvmoly hogy várta, hogy végre legyen egy értelmes <b> ember </b>, akivel elbeszélgethet... A manók aranyosak voltak vele, mivel ő is kedves volt, de hiába faggatta őket bármiről, alig lehetett belőlük kiszedni valamit.

Draco végül rászánta magát, és délután három órakor meglepte Hermionét egy kis nassolnivalóval.

- Már is vacsoraidő lenne? - Granger az ágyon ült, hátát a falnak vetette, és éppen olvasott.

- Nem.

- Akkor hogy-hogy itt vagy? - kérdezte gyanakodva, s közben letette a könyvet.

- Netán zavarok? Mert akkor el is mehetek... - Hátat fordított, és lassan elindult kifelé. Lassan... mert reménykedett, hogy a lány megszólja távozását. Hát, Draco Malfoy is tévedhet... - Most komolyan menjek el? - Fordult vissza felháborodva, tekintetét Hermionéra szegezve, aki megint olvasott.

- Ha akarsz...  minek marasztaljalak?

- Tudod, rohadtul unatkozom! Nincs senki ebben a nagy házban, csak azok az átkozott manók!

- Te most komolyan egy <i> sárvérűvel </i> akarsz társalogni? - tette fel a kérdést gúnyosan.

- Még mindig jobb vagy, mint a manók...

- Ezt most vegyem bóknak?

- Felőlem...

- És nekem mi hasznom van abból, ha veled társalgok? Persze, te jól jársz, mert valahogy elűzöd az unalmad, de én nem járok veled jól. Hallgassam, hogy oltogatsz? Kössz nem, fáradt vagyok ehhez...

 - Van nálam csoki. - És ezzel a mondattal telibe talált. Hermione felkapta a fejét, és kedvesen elmosolyodott.

- Tééényleg?

- Igen.

- Na várjunk csak. Megmérgezted?

- Ne legyél már paranoiás! Malazárra, miért lenne az nekem jó?

- Az ellenségem házában vagyok fogva tartva, és ne legyek paranoiás...

- Kell a csoki vagy sem?

Hermione Granger akármennyire is büszke ember, nem tudta megállni, hogy ne vesse rá magát a barna, édes, szájban elolvadó édességre. Egyességet kötöttek, hogy ha Granger elszórakoztatja Malfoyt, kap cserébe csokoládét. Így mindketten jól jártak.

<center> *** </center>

És így teltek a napok, maguk csodálatos fényében. Draco rendszeresen lejárt Hermionéhoz, és bár tagadta, kezdte megkedvelni a lányt. Nehezen, de sikerült félretenniük a másik iránt érzett utálatukat, tekintettel arra, hogy más emberrel nem igazán beszélhettek, s még néha veszekedtek - aminek az volt a vége, hogy Draco elviharzott, mondván, többet soha nem jön, felőle akár éhen is halhat, de általában csak fél napig bírta -, mindig sikerült elbeszélgetniük, szinte mindenről.

Kemény témákat is feszegettek, amit Draco csak ironikusan nyögött be a beszélgetésbe, például hogyan sikerült Potterékkal összebarátkoznia. Hermione ahelyett, hogy durván visszafeleselt volna, mosolyogva mesélte a felemlegetett trollos emléket. Aztán szóba került, hogy Ron hogyan is szereti Hermionét. A lány kicsit elpirult, nem kívánt erről beszélni, valahogy kerülte a témát, de úgy ismerjük mi Draco Malfoyt, hogy ennyiben hagyja a dolgokat? Neeem... Addig kérdezgette és nyaggatta Grangert, míg meg nem unta az, és ki nem bukott belőle, mi szerint valaha tetszettek egymásnak, de soha nem volt köztük semmi komolyabb, mivel Ron Levanderhez pártolt át, Hermione meg inkább megmaradt a könyveinek.

Viszont a lány sem hagyta magát, kertelés nélkül rákérdezett, hogy mi volt Parkinsonnal. Draco felröhögött, és elárulta, hogy bár a lány csinos és jó az ágyban, semmi másra sem alkalmas, mert egy üres fejű buta liba, és még a szülei sem akarják, hogy egy tudatlan nőt vegyen feleségül. (Nem lehet mutatkozni egy elit halálfaló társaságban egy buta feleséggel az oldalunkon! Mert nem mindegy, hogy hogyan öl az ember! Ésszel vagy ész nélkül? Igen, van különbség!)

- Házasság? Nem korai ez még?

- Egy aranyvérű családban nem. Minél hamarabb házasodsz, annál jobban vesznek téged emberszámba.

- Jah, gondolom úgy nagyobb szereped van a halálfalói körökben...

- Eltaláltad.

- Már halálfaló vagy?

- Még nem. De te fogsz azzá segíteni.

- Én?! - csattant fel Hermione felvont szemöldökkel. - Mégis hogyan?

- Azzal, hogy én épségben elviszlek a Nagyúrhoz.

Hermione kicsit meglepődött a válaszon, de ugyan, mit várhatott volna? Végül is, egyértelmű...

- Miért akarsz halálfaló lenni?

- Ez milyen kérdés már? Szerinted inkább a fehérmágusok közé kéne beállnom? Ugyan már. Az egész családom a fekete mágia körül forgott, forog, és fog. Ez a rendje. Olyan ez, mint Potter. Neki a vérében van a „mentsük meg a világot!”, nekem meg a „pusztítsuk el a világot!” érzés... Ha érted, mire gondolok.

- Értem. És csak azért leszel halálfaló, mert az egész família az? Ha mondjuk a jó oldalhoz tartoznátok, te is oda állnál be?

- Valószínűleg. Nagyban rájátszanak a szüleim. Nekem tök mindegy lenne, hogy mi van ebben a világban... Engem csak az érdekel, hogy én jól ellegyek, na meg persze a családom, ha lesz. Meg mondjuk még a barátok...

- Hűha! A nagy Draco Malfoy másra is tud gondolni, nem csak magára?

- Mi ez a nagy Draco Malfoyozás? Blaise is így hív, ha meglepődik rajtam... - Hermione elmosolyodott. - Szóval a kérdésedre visszatérve, igen, tudok. Ha nem gondolnék a barátaimra - „Többes szám? Nekem csak Blaise számít, Crak és Monstro annyira nem fontos... Sebaj, higgye azt, hogy több van...” -, akkor nem lenne ki elszórakoztasson... Gondolj bele, Sötét Nagyúr azért nagy arc. - Itt felnevetettek. - Ő soha nem unatkozik. Kedvére gyilkol, játszadozik az életekkel, és közben még hatalomra is tör.

- Ma is fontos dolgokat tanultam meg. Draco Malfoy nem szeret unatkozni és Voldemort gyilkolással üti el az idejét... De azért jobb lenne, ha nem akarná kiirtani a népet.

- Ő már csak a Nagyúr. El tudod képzelni, hogy skótdudázik, vagy esetleg varr egy csini ruhát, vagy nyuszikkal játszik egy réten...? - Ismét felkacagtak.

- Hát, jobb lenne... akkor talán még bírnám is.

- Ne értsd félre, de most is unatkozom... Persze nem miattad, de... - „Most tényleg úgy kezeltem, mint egy barátot? Tényleg nem akartam, hogy félreértse, és hogy megsértődjön? Merlin, segíts, elkaptam a Potterizmust!”

- Igen?

- Hmm...? Őőő... ja, igen. Kalandra vágyom.