Aki bekukkantott volna a Malfoy család meseszép kúriájának sötét pincéjébe, igen csak meglepődött volna. Hermione Granger és Draco Malfoy szó szerint nyalták-falták egymást.

Hogyan is történhetett? Kedves olvasó, gondoljunk csak vissza. Hol hibázhattak? Draco felmegy a konyhába, keres egy doboz különleges csokoládét... hopsz. Csak nem a csokiban volt valami...? Mindenesetre  vad csókban forrtak össze, ott simogatták a másikat, ahol csak tudták. Egyikük sem volt még életében ennyire heves. Mi válthatta ki belőlük? Igen, a csoki, az biztosan, na de mi volt a csokiban? A következő fejezetben kiderül. (szerző: ördögi kacaj, gonoszan megcsillanó szemek.)

- Állj... álljunk meg egy pillanatra... - pihegte levegő után kapkodva Hermione. Mellkasa szaporán mozgott fel-le, s Malfoynak oka volt elbambulni a kecses kulcscsonton, amit előbb még az ő nyelve birtokolt...

- Mi a baj, kedves? - A szemeit egyszerűen nem tudta levenni a lányról. Elképesztően szépnek találta minden egyes porcikáját, és az őrületbe kergette, hogy nem folytatták, pedig egyre több és több ötlete támadt, mit is kezdene a lánnyal.

- Semmi, mert velem vagy. - Filmbe illően, bájosan megrebegtette szempilláit, majd Draco magához vonta. Szorosan ölelte, közben egy hajtincsével játszadozott.

- Mi volt velünk eddig? Hogy hogy nem vettem eddig észre, mennyire gyönyörű vagy? - Draco és az érzelgősség? Igen, meglehet... - Én bolond! Képes voltam minden egyes nap elsétálni melletted úgy, hogy meg sem néztelek igazán? Úgy, hogy sértegettelek is? Hát mi lenne velem nélküled?! Most nem érezhetném ezt a csodálatos érzést, a kis pillangókat...

- Ohh, Draco. Ne, ne mondj semmit. Tudom, mit érzel, én is ezen megyek keresztül. Annyi év repült el sértésekkel, párbajokkal, ahelyett, hogy megízleltük volna a szeretet csodáit...

- Hidd el, szerelmem, megbántam bűnös tetteimet. Átállok a jó oldalra, ott hagyom a Sötét Nagyurat. Sőt, még a családomat is, és minden halálfalót ráveszek arra, hogy csatlakozzon a Főnix Rendjéhez, és a hős Harry Potterhez! Megjavulok, miattad. Adjunk hálát az égnek, hogy megadatott az az öröm, hogy szerethetjük egymást!

- Szedjünk virágokat! - mondta Hermione csillogó szemekkel.

- Áldom a te okos buksidat! - Azzal egy hatalmas puszit adott a barna hajzuhatagba. Feltápászkodott, kézen ragadta Hermionét, és felszaladtak a lépcsőn. Átvágtak a házon, egyenesen ki a kertbe.

A kert... A Nap fényes sugarai mindenhova bekúszták magukat. A lágyan csordogáló szökőkút vízcseppjei csak úgy szikráztak, miközben fáradt madarak tértek oda megpihenni, hogy szomjukat oltsák. A puha, zöld fű, amiről lerítt, hogy minden vágya csak az, hogy a fiatalok benne hemperegjenek. A virágokról nem is beszélve... ontották magukból az illatot, megbűvölve a szerelmeseket. Egy nagy tölgyfa tövében egy kis mókus ugrándozott, élelem után kutatva. Draco meglátta a kis állatot, és azonnal ott termett mellette.

- Jajj, szegény mókuskám. Látom, éhes vagy. - Előkapta pálcáját, és egy mogyorót varázsolt elő. - Tessék, egyél szépen.

Hermione messziről csodálta a fiút, aki oly nagy élvezettel etette a mókust. Szemügyre vette a rétet, és keresni kezdte a legszebb, legélénkebb, legillatosabb növényt. Mikor megtalálta, lassan mellé andalgott, és boldogan szemlélni kezdte. Mikor a mókus már visszamászott rejtekhelyére, Draco Hermionéhoz sétált, aki a földön guggolt, és nagyban figyelte a virágot.

- Gyere drága, nézd csak meg ezt a növényt. Hát nem tündéri?

- Annyira, mint te, szivem!

- Csak nem tudom, mit tegyek. Olyan szép, és úgy szeretném, hogy az enyém legyen, de nincs szívem letépni...

- Ohh, Hermione, életem értelme! Te még egy virággal is milyen figyelmes vagy! Hát nem azért lettek teremtve, hogy mi, egyszerű emberek csodálhassuk őket, és gyönyörködhessünk bennük?

- De, végül is igen...

- És nem a te hajadban lenne a legméltóbb helye?

- Hát nem is tudom... - Nem volt ideje tiltakozni, mivel Draco egy gyengéd mozdulattal letépte a rózsaszín virágot, és beletűzte Hermione hajába. - Káprázatos vagy!

Hermione szépen elmosolyodott, majd hirtelen megcsikizte Dracót, aki kacagva rándult össze.

- Teee... te kis huncut! Megállj, nem lesz ennek jó vége! - Felugrott, és a nevető Hermione nyomába eredt.

- Úgy sem kapsz eeeel! - ingerelte tovább a fiút. - Lassú vagy! Na mi lesz már? ÁÁÁÁ! - El kezdett futni, mivel a mardekáros már majdnem utolérte.

Sokáig kergették egymást, míg végül Draco le nem teperte Hermionét. Nevetve dőltek egymás karjaiba, hogy kipihenjék magukat. Beszélgettek a virágokról, a fákról, és Draco lelkesen mesélt a gyerekkoráról, mikor még együtt kviddicsezett édesapjával. Végül a felhők elemzésébe is belefogtak.

- Látod azt ott? Olyan, mint egy sündisznó - mutatott Draco az egyik fűzfa fölé.

- Szerintem inkább egy oroszlánra hasonlít. Legyen a neve Griffendél! - Draco lelkesen bólintott. - És nézd csak, az meg olyan mint egy kígyó!

- Hol?

- Nem messze az oroszlántól, balra. Megvan?

- Igen, tényleg! Milyen aranyosak együtt...

- Legyen a neve Mardekár!

- Ohh, Hermione, ez csodálatos! - Megcsókolta, mire a lány ujjai végigpörögtek a szőke tincseken. - Menjünk, szedjünk még virágokat!

Kézenfogva, ugrándozva bóklásztak a réten virágok után keresgélve. Egy nagy kosárba gyűjtötték őket, amelynek illatát messziről érezni lehetett. Kész illat és szín kavalkád volt az egész. Mikor mindkettejük gyomra éhesen megkordult, a konyha felé vették útjukat. Begaloppoztak, és a manók igen csak furcsán néztek a párocskára...

- Úrfi, kisasszony? Mi-mit parancsolnak?

- Jajj, drága Panky, ne fáradjatok! Ma mi fogjuk elkészíteni a vacsorát!

A manók annyira ledöbbentek, hogy elfelejtettek pislogni is.

- Nah, mi lesz már? Engedjetek oda minket, légy szíves.

- D-de úrfi...

- Panky, ne ellenkezz - szólt szelíden Hermione is. - Engedelmeskedj. Ma nem kell szorgoskodnotok.

- Elmehettek. - A manók egytől egyig dehoppanáltak a kúria másik részére, ahol tovább tevékenykedhettek. - Egyetlenem, mit szeretnél enni?

- Mindegy, a lényeg, hogy együtt csináljuk!

Egészen estig a konyhában töltötték idejüket. Sütöttek kacsát, csináltak hozzá egészséges salátát, maguk facsarták ki a töklevet. Ők pucoltak zöldségeket, ők párolták meg őket, sőt, még szívecske alakú tökös derelyét is sütöttek - mindezt pálca nélkül. Draco ötlete volt, hogy próbálják ki, milyen lehet muglinak lenni, és mindent varázslat nélkül elkészíteni. Nem is keveset játszottak a liszttel, egymás arcát kenték össze vele. Malfoy még egy ideig rendezgette a kacsát, míg Granger megterített. A legértékesebb étkészletet vették elő, amely zöld színű volt, ezüst díszítéssel. Hermione az asztalra tett jó pár csokrot, amiket a frissen szedett virágokból állított össze.

Mikor Draco kivitte a kacsát, teljesen lenyűgözte őt a látvány. Főleg Hermione és a még mindig lisztes orra kápráztatta el...

- Szerelmem, csak nincs valami baj? Olyan érdekes nézel rám... Nem... nem tetszik valami? - kérdezte aggódva.

- Minden olyan tökéletes. Várj. - Egy apró varázslattal megbűvölte a fényeket, melyek leoltódtak, és helyettük lebegő gyertyák biztosították a fényt. - Így már tényleg minden tökéletes!

- Ohh, Draco... - Odafutott a fiúhoz, és megölelte. Draco belepuszilt a nyakába, letörölte a lisztet az orráról, majd leültek, és elkezdték az étkezést.

Természetesen minden nagyon finom volt, semmi sem égett oda, semmi nem maradt nyers, a szalvéta sem állt csálén... És mi is a legjobb befejezése egy finom vacsorának? Hmm, Draco és Hermione jól tudta...

- Jajj, Draco... - búgta Malfoy fülébe a lány.

- Annyira szeretem, ahogy kimondod a nevem... Ennél már csak tudod mit szeretek jobban, ha kimondasz?

- Mit? - Kuncogott Hermione. - Azt, hogy...

- ... <i> szeretlek </i> - mondták ki ijesztően egyszerre.

Draco ölbe kapta Hermionét, és a szobája felé kezdte cipelni. Jobban járt volna, ha a pincébe viszi, mert az közelebb van, és nem kellett volna kilométereket gyalogolni, de sebaj, mert Hermione könnyű volt, hála tökéletes, formás alakjának, Draco pedig kellően erős és izmos, úgyhogy gond nélkül jutottak el a pihe-puha ágyhoz. Malfoy eldöntötte a lányt az ágyon, és el kezdte lehámozni róla a falatnyi ruhácskát, míg Hermione sem tétlenkedett, és vadul, szinte már letépte róla a fekete inget...