Hát megint itt vagyok… hatodszorra is. A Roxfort nagytermében ülök, oldalamon Lizzel, a legjobb barátnőmmel. Aki jelen pillanatban eléggé kómás állapotban van, pedig ma van az első nap. Eléggé elütünk egymástól, ugyanis neki szögegyenes, szőke haja van, szép nagy babakék szemekkel, nekem pedig derékig érő göndör, lángvörös hajam, hozzá smaragdzöld mandulavágású szemekkel. Aztán még a legtöbb ember barna… na mindegy, inkább az előttem levő nyomorult bögre kávéra koncentrálok, ha nem akarok éhen halni, amellett meg elaludni már rögtön az első napon. Jaj, már jön is McGalagony az órarendekkel. Úristen… ez valami borzalom! Rúnaismeret, számmisztika, ebéd, dupla LLG, gyógynövénytan… Hát nem egy leányálom ez a hétfő, az biztos! Na mindegy csak túlélem….bár emellett még a prefektusi teendők, no meg az elmaradhatatlan Potter és társai, a „tekergők”. Na hát még ilyen hülye bandanevet életemben nem hallottam! Mint valami óvodások! Tekergők… és még Potter hajtogatja, hogy ő már megkomolyodott. Ja persze. Kíváncsi vagyok idén meddig vár az első robbantással! Tavaly már az első reggelinél fölrobbantott egy tál gyümölcsöt. Még mindig nem fogom fel ésszel, hogy hogyan sikerült neki, de nem is érdekel. Jé, az emlegetett szamarak, már jönnek is… de nagy öröm. Akkorát sóhajtottam, hogy az még Liznek is feltűnt, pedig ő - ha lehet - egyre kómásabb lesz…

- Mi az? Magadra vetted a világ fájdalmát?

- Kac-kac. Hülye. Csak nézd meg a hétfőt, meg hogy kik jönnek ott…

Liz odapillantott az órarendjére és felnyögött (megjegyzem, csöppet sem hangosan), majd odanézett az ekkor épp helyet foglaló tekergőkre és egyből felderült az arca. Elfelejtettem volna említeni, hogy szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolája bele van zúgva Siriusba? Hogy mit lát ebben az idióta bájgúnárban, nekem rejtély. Potter drága máris errefelé pislog. Megforgatom a hömikémet*, kihörpintem a maradék kávémat, és látványos fölállás közben kecsesen hasra esek. Ez nem az én napom… lehet, hogy jobb lenne visszamenni a szobába és a fejemre húzni a paplant? De most már nincs visszaút...

- Jó reggelt, Lily! Maradj mozdulatlan, így fel tudlak szedni! - mondta Potter vigyorogva, miközben felém hajolt..

- Haha, mondhatom, nagyon vicces vagy, Potter! - Mondtam, miközben feltápászkodtam.

- Én nem akartam vicces lenni! Csupán örök, mély, igaz, múlhatatlan szerelmemet akartam kimutatni feléd.

- Ugyan már! Nem áll jól neked ez a hősszerelmes szerep, szóval ne csöpögj itt nekem! - majd amilyen látványosan csak tudtam, elfordítottam a fejem.

Indulás rúnaismeretre. Liz, aki a Siriusra vetett pillantás után rögtön felvidult, nagyot nevetett a „műsoron”(lásd: hasra esés). Miután vetettem rá egy kedvesnek épp nem nevezhető pillantást, nagy nehezen abbahagyja a röhögést, és inkább azon igyekszik, hogy engem is felvidítson… hiú remény. Ezt a napot már semmi nem hozhatja rendbe! Kivéve, ha csokieső hullik, és Potterék bejelentik azt, hogy öngyilkosok akarnak lenni. Istenem, az milyen szép nap lenne! Egyszer csak valaki belesúgott a fülembe.

- Tudod Lily, csak egyszer fordulhat elő, hogy öngyilkos leszek. Ha bejelented, hogy férjhez mész, és a férjed nem én leszek!

- Hogy merészelsz turkálni a fejemben?! - kiáltottam, de már biztos nem hallotta meg, mert tovább futott.

IDIÓTA! Természetesen a Rúnaismeret egyike azoknak a tantárgyaknak, amiknek, ha a nevét meghallom, rosszul leszek! De természetesen jó pofát kell vágnom... A professzor egy vén, nem normális barom! Már az agyára ment a 20 év tanítás szerintem! Minden tanítványát valamelyik családtagjához hasonlítja, és annak a nevén szólítja. Én például Margareth vagyok, az ő lánya. Hozzáteszem, hogy Potter, vagyis szerinte Adam az ő drága, derék, megbízható veje. Már ugye mindenki érti, hogy miért utálom? Természetesen már az ajtóban kezdi a hülyeségeit.

- Látom, Stefani drágám (ez Liz, a professzor állítólagos felesége) már megint utolsó pillanatban érkeztél majdnem. Ejnye, mire tanítod a gyermekeidet?

Liz erre csak egy szót mondott, amit nem mondhatok el, mert nem szalonképes.... Próbáltam úgy menni, hogy ne vegyen észre, de nem sikerült, és maga elé fordított.

- Margareth, kedvesem, nagyon gyűrött a talárod! Pedig mondtam anyádnak, hogy vasalja ki rendesen! - Mondta, majd megigazította a talárom. – Egyébként, mi van veled és Adammel? Mintha az utóbbi időben eltávolodtatok volna egymástól... Ha így van, remélem, megoldjátok! Tudod, hogy Adam a kedvencem.

Csak tovább vigyorogtam, és bementem a terembe. Öregem, legyen már vége ennek a napnak!


Most éppen számmisztikán vagyok. Hogy hogyan, azt nem tudom. A számmisztika az teljesen kiesett…mindegy. Lényeg hogy vége, és ez már a második óra. A számmisztika meg a rúnaismeret kábé egy szinten van. Mindkettő… hát…. nőiesen fogalmazva rossz. Enyhén kifejezve. Rúnaismereten ott van Potter, számmisztikán meg Sophie és Paris. Nos, ők két pi... liba.

No meg, a tantárgy maga sem olyan jó, de legalább Potter-mentes. Most pedig figyelnem kéne Vector professzorra, ha már itt vagyok:

- …tehát, nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy, ebben az évben kezdődnek az igazán fontos tanulmányaik, hisz a RAVASZ-kurzus jóval nehezebb, mint az RBF szintje. Így megkérek mindenkit, hogy figyeljen ide az óráimon, mert különben nem fogják érteni miről beszélek, annak pedig nagyon súlyos következményei lesznek. A RAVASZ vizsgát hetedikben teszik le, és…
Eddig tudtam figyelni! Miután kicsöngettek, Lizzel elindultunk ebédelni. Leültünk a legelső szabad helyre, és én magam elé húztam az első tálat, amit megláttam, amiben történetesen valami zöld trutymó volt, de biztos nagyon egészséges. Annál is inkább, mivel mikor észrevettem mi van a tányéromban, nem rakhattam vissza, mivel már benne volt a tányéromban… Ez a logika valami csodás. Éreztem én, hogy nem kellett volna felkelnem ma reggel…
- Szerintem viszont igen, mert ma még annál is szebb vagy, mint lenni szoktál! - mondta Potter, miközben lehuppant MELLÉM. Kérdem én, mit képzel?! Ezt rögtön meg is kérdeztem tőle:

- Potter, mondd, mi a jó fészkes fenét művelsz?! És megmondtam, hogy ne – merészelj – turkálni – az - agyamban!

- Hogy-hogy mit művelek? - kérdezte, mondandóm második felét eleresztve a füle mellett…

- Minek ide ülsz? Elég borzalmas a napom nélküled is, nemhogy még így, hogy ide pofátlankodsz!

- De miért nem ülhetek le a szerelmem mellé? - csak képzelődöm, vagy tényleg mérges egy kicsit? - Nem elég, hogy elkönyveled magadban, hogy egy tuskó vagyok, és nem veszed észre hogy megváltoztam, de még egy nyomorult esélyt se adsz! Amikor te is tudod, és én is tudom hogy én szeretlek téged, te pedig szeretsz engem! Akkor mit szórakozunk itt? - és akkor megcsókolt. Igen, bedugta a nyelvét a számba! És ami ennél is rosszabb, hogy én visszacsókoltam! Aztán egy pár pillanat múlva rájöttem, hogy mit művelek, felpofoztam, és kirohantam.

Egyből LLG-re rohantam, ahol az óra már elő volt készítve, Ebshont professzor pedig, hála Merlinnek, még sehol. (megjegyzem, az utóbbi időben ő is teper)
Leültem a Tiltott Rengetegben, egy fa tövébe gondolkodni, de éppen csak a sötétben, hogy engem nem láttak, de én láttam mindent. Magyarázatot kerestem arra, hogy miért csókoltam vissza. Hiszen én gyűlölöm Pottert! Viszont meg kell hogy állapítsam, nagyon jól csókol! Azt hiszem, ezért is csókoltam vissza… igen, nyilvánvaló! Csupán szimpla felmérést végeztem, hogy Potter hogyan csókol… No meg a borzalmas délelőtt, plusz a pillanatnyi elmezavar. Éreztem, hogy valaki leül mellém. Odanéztem és láttam, hogy Liz az. Akkor mégiscsak idelátni.

- Lebuktál - közölte tárgyilagos hangon.

- Miről beszélsz? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Te tényleg szereted Pottert!

- Meg vagy te bolondulva? Még hogy én belezúgtam volna Potterbe?!

- Akkor mivel magyarázod, hogy majdnem két percig smároltatok?

- Te milyen időszámításban élsz? Kábé 15 mp volt!

- Mindenki a Potter-Evans 2 perces csókcsatáról beszél, úgyhogy nem csak én mondom ezt…

- Úristen! - ez nem lehet igaz! De hát miért nem lehet megérteni, hogy én utálom Pottert!

Meghallottuk a csöngetést, (ami igazából a Roxfort indulójának első pár üteme) mire nyomban felpattantunk és odamentünk az asztalnál lévő tömeg vége felé, s közben elégedetten láttam Potter arcán a szép, piros kéznyomomat.

Az óra végén Potter odajött mellém, megfogta a kezeimet, és a fülembe súgta:
- Tudom, hogy szeretsz! És addig harcolok, amíg erre magad is rájössz! Szeretlek Lily! - azzal adott egy puszit az arcomra, és elszáguldott.