Pénteken enyhén szólva megint rossz napom volt, hisz nehezebbnél nehezebb óráim voltak, tehát egy csöppet elfáradtam, ezért este vacsora után gyorsan bevettem magam a fürdőszobába és teleengedtem a kádat forró vízzel. Megfürödtem, hajat és fogat mostam, majd fölvettem a pizsamám és befeküdtem a jó meleg ágyamba… Egy kicsit még naplót írtam, olvastam is, majd a fáradtság győzött, és inkább aludtam.
Természetesen még álmomban sem hagynak békén a hülyeségek, és én akkora marhaságot álmodtam, mint még soha… A folyosón siettem átváltoztatástanra, mert már eléggé késésben voltam. Mikor beléptem láttam, hogy az óra már elkezdődött, és McGalagony épp mosolyogva magyarázza, hogy a múlt órán milyen ügyesen dolgozott mindenki.
- Á, Miss Evans, hisz maga soha sehonnan nem késik! - mondta, még mindig mosolyogva - De semmi baj. Foglaljon csak helyet, önnek is tettem egy csokibékát az asztalára! Nos tehát, mivel a múlt órán olyan nagyon ügyesek voltak…
Én meg csak bámultam, és azon gondolkoztam, hogy ki ez a nő és mit tett vajon mit tett McGalagonnyal. Aztán más furcsaságot is észrevettem. Paris és Sophie az első padban, elmélyülten hallgatva McGalagony előadását. Mögöttük a Tekergők, akik… fényesre csiszolt, csillogó fekete cipőben, zselével lenyalt hajjal, egyenes háttal ülnek a helyükön, serényen jegyzetelnek, és egy pillanatra sem veszik le tekintetüket McGalagonyról. Aztán keresem az oldalamon Lizt, de nem találom… majd hátra nézek, és az utolsó padban ül. Ez még nem is annyira furcsa, de a talárja rózsaszín, rágózik, és néha játszadozik vele. Eközben professzor elővesz egy kosárkát, és cukrot kezd hajigálni belőle. A Tekergők, Paris és Sophie szépen ülnek továbbra is a helyükön, és el se csodálkoznak, mosolyt pedig pláne nem produkálnak. Remus, a mindig, mindenből kitűnő, csöndes, visszahúzódó, komoly prefektus pedig kacagva ugrál a pad tetején, és kapkodja a cukrokat, majd mikor a cukorzápor abbamarad, leül, és elkezd falatozni. Mikor már csak alig 10 cukorkája maradt, odahajol Potterhez, és megkínálja. De James, mármint Potter visszautasítja:
- Köszönöm drága barátom, de nem ehetek eme étvágygerjesztő nyalánkságból, mert nem tesz jót az emésztésnek. - Remus ekkor még mindig mosolyogva Peterhez és Blackhez fordul, akik szintén nagy szavakkal visszautasítják. Remus bömbölni kezd, hogy „ő hiába próbált meg kedves lenni, sosem méltányolják, és ő mindig hiába tesz bármit is, sosem érdekel senkit”
Eddig bírtam. Felálltam, és kirohantam a folyosóra, még hallottam hogy McGalagony kiabált utánam, hogy ha visszaülök a helyemre kapok még egy csokibékát, de én jobbnak láttam menekülni. Sajnos amint a folyosó végén bekanyarodtam, a szivecskés alsógatyás Dumbledore a Moulin Rouge-t dalolászva TÁNCOLT velem szemben, s mikor meglátott, még hangosabban kezdett énekelni.
Zihálva ébredtem föl, s megnyugodva állapítottam meg, hogy minden rendben, itt fekszek az ágyamban, Paris és Sophie még mindig alszik, Liz szintén, én pedig, mint mindig, elsőnek ébredek. Fölkaptam a neszesszerem és a törölközőm, majd lábujjhegyen indultam a fürdőszobába. Gyorsan szórtam egy disaudiót a többiekre, majd magamra zártam az ajtót és üvöltöttem egyet. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem, majd felöltözetem.
Mire kiértem a fürdőszobából, és feloldottam a disaudiót, már a többiek is ébren voltak. Liz mosolyogva köszönt:- Jó reggelt!
- Bizonyítsd be…!
- Mi történt? - fürkészett gyanakodva.
- Olyan félelmetest álmodtam, hogy feláll tőle a hátamon a szőr. De majd később elmesélem - néztem jelentőségteljesen Parisre és Sophiera.
- Jaaa… Értem - Erre Liz fölpattant, és beviharzott a fürdőszobába, 5 perc múlva meg már frissen és üdén vigyorgott mellettem.
- Egyébként szőrös az ember háta?
- Mittudomén… - hogy tud ilyen ökörséget kérdezni, mikor nekem hatalmas problémáim vannak éppen?!
Mikor leértünk a lépcsőn, természetesen nem másba, mint Potterbe ütköztünk, de most nem bántam, mert így legalább láthattam, hogy minden rendben, és mindenki olyan, mint lennie kell.
- Jaj, de jó hogy ilyen vagy- sóhajtottam fel, és a nyakába vetettem magam. Erre Jam… Potter döbbenten tátogni kezdett, nekem meg leesett, hogy mit mondtam, de leginkább hogy mit tettem és elvörösödtem.
- Én is örülök neked Lily! – mondta vigyorogva, majd átölelt, mire észhez tértem, és megpróbáltam menteni a menthetőt.
- Bár ezt mondhatnám én is… - mondtam, majd ellöktem magamtól, és mintha mi sem történt volna, elindultam.
- Hát ez a csaj se normális! – röhögött Black.
- Mindenki magából indul ki! – álltam meg, és velük szembe fordultam. Black meg én idegesen néztük egymást, majd egyszer csak Potter megszólalt.
- Én kiindulhatok belőled? – kérdezte, miközben feltette a kezét, és kutyaszemekkel nézett rám.
- Hülye, perverz disznó!
Ezután a döbbent Lizt magam után húzva elrohantam. Mikor már kábé a huszonnyolcadik folyosón száguldottunk végig, Liz lefékezett.
- Most szépen mindent elmondasz!
- Ja, igen! Szóval, az úgy volt, hogy valami irtó nagy baromságot álmodtam, de akkora irtó nagyot, hogy… - itt valami nagyot akartam mondani, de semmi nem jutott eszembe - … hogy csak na. - hát ez nem jött össze.
Azzal elmeséltem neki a (rém)álmom. Amikor a róló szóló résznél jártam, és részletesen elmeséltem,hogy milyen arckifejezése volt, mit viselt, mi csinált, mérges arcot vágott, viszont a végére már a hasát fogta a nevetéstől, biztos elképzelte… Hát igen így utólag tényleg viccesen hangozhat, de benne lenni valami borzalom volt! Ha majd egyszer kiderül, hogy mindenki megbolondul, és csak egy ember maradhat normális, akkor én nem szeretnék az az egy lenni.
- Na! Ez egyáltalán nem vicces! - húztam az orrom sértődötten.
- Dehogynem! – kacagott tovább a megértő barátnő.
- Jó, akkor szervusz - azzal elindultam a nagyterem felé, mert attól még reggelizni muszáj.
- Jó, jó, bocsi, de valld be, hogy ezen tényleg nevetni kell!
- Nem vallom - morogtam mérgesen.
- Feladom! Olyan makacs vagy… - mondta, majd megforgatta szemeit. – Na, menjünk inkább enni!
Mikor leültünk, a Tekergők még mindig furcsán méregettek. Bár, most hogy jobban megnézem, Potter, Pettigrew meg Lupin méregettek furcsán, Black meg Lizt bámulta. Na várjunk csak… Black Lizt bámulja! És Liz ezt nem látja, mert épp müzlit önt magának! Úristen!
- Öhm… Liz!
- Hm? – jelezte véleményét kedves barátnőm, miszerint marhára nem érdekli a mondandóm… pedig ha tudná, hogy mi a mondandóm! Na de teszek is róla, hogy megtudja!
- Black téged bámul - mondtam összeszorított szájjal, fojtott hangon.
- Mi bajod? – sikkantott Liz, (még jó, hogy csak halkan) miközben kiborította a müzlijét.
- Igen, jól hallottad – mondtam, és egy pöccintéssel feltakarítottam a kifolyt müzlit, egy másikkal pedig rendbe hoztam a törött tálkát.
- Nem nézek oda – motyogta Liz – Felőlem nézhet, ameddig akar!
- Jól teszed… - mondtam, majd tovább ettem.
- Lily! Nem ezt kellett volna mondanod! Hanem azt, hogy „De igenis oda nézel, mert Black talán életed szerelme, és nem hagyhatod annyiban!”
- Na nem! Én ki nem ejtem ezt a nyálas mondatot a számon!
- Lily! – nézett rám villámló szemekkel Liz.
- De igen, igenis odanézel! – mondtam unottan. – A végére hiába vársz, mert azt nem vagyok hajlandó kimondani!
Liz csodák csodájára odapillantott. Persze, csak a szeme sarkából, de azért mégiscsak –életében először - hallgatott rám. Még ha ő is mondta mit mondjak… Azért mégis csak az számít, hogy fontos neki amit mondok…
- Úristen tényleg engem néz! – mondta, mikor alig látatóan Blackre nézett.
Sirius viszont észrevette – hiába, mégiscsak egy hajtó - és elmosolyodott, Liz pedig gyorsan újra a müzlijére összpontosított, miközben hajával eltakarta vörösödő arcát és bujkáló mosolyát.
Míg Black és Liz romantikáztak, addig én még mindig az álmomon törtem a fejem… Legszívesebben a világból is kimenekülnék, amikor magam elé képzelem a jól fésült Pottert, és a hiperaktív, hülye gyerek Remust. Amikor már sikerült kivernem ezeket a baromságokat a fejemből, rápillantottam Potter arcára egy pillanatra. De tényleg! Nem bámultam vagy ilyesmi, csak véletlenül pont arra néztem, és csodák csodájára épp nem engem bámult, hanem inkább a többi tekergővel sugdolózott. Amikor elmondta nekik a mondanivalóját, rám nézett, pajkosan mosolygott, és kacsintott egyet.

Reggeli után mindenki gyorsan eltűnt. Nem értem miért sietnek ennyire ezek a mai fiatalok? Hiszen a bölcs mondás is úgy tartja, „Lassan járj, tovább élsz!”. Úr isten kezdek megőrülni! Amint felértem a klubhelyiségbe leültem kedvenc fotelembe, és olvasni kezdtem a kedvenc könyvemet, egészen addig, amíg egy egyáltalán nem kedvenc hang meg nem szólalt a hátam mögött.
- Ne haragudjon kisasszony, hogy megzavarom olvasás közben, de kölcsön tudná adni a bájitaltan jegyzeteit?
Nem bírom ezeket a kreténeket! Még a hangja is olyan stréberes…
- Azt hittem a magad fajták egyenes háttal isszák a tanár minden szavát! – fordultam „az a kretén” felé, meglehetősen gonosz arckifejezéssel. Az arcomról egyből eltűnt a vigyor… Potter volt az! De nem a megszokott kviddics szerkóban, kócos hajjal, tornacsukával, hanem az álombeli James!
- Igen ez így van, de a tegnapi órán egy gyönyörű rózsaszál elterelte a figyelmemet! – mosolygott Potter.
Én annyira megijedtem, hogy felpattantam, és amilyen gyorsan csak tudtam felsprinteltem a hálókörletünkbe, rádobtam magam az ágyamra, és megpróbáltam lenyugtatni magam, majd miután ez nem sikerült, gondolkodni is megpróbáltam, de úgy, ahogy voltam, ruhástól elnyomott az álom.